Eddig is tudtuk, gyakorlatilag az első perctől, hogy Vida Ildikó egyike a gyanúsítottaknak. A gyanút erősítette a hallgatás és a menekülés minden gesztusa. Tőlem is kérdezték mostanában, nem vagyok-e kitiltva véletlenül az Egyesült Államokból, és sosem okozott gondot rávágni, hogy nem.

De akkor se tartott volna két hétig, hogy válaszoljak erre az egyszerű kérdésre, ha éppen ki lennék tiltva ártatlanul, mert akkor meg úgy járnék el, mint bármely öntudatos állampolgár, amikor tévedésből kiküldik neki a helyi öntöde villanyszámláját. Én nem csináltam semmit, félreértés történt. Direkt keresném a kérdéseket, hogy tisztázhassam magam. Főleg akkor tennék így, ha az adóhivatalt vezetném, és szeretném elkerülni, hogy az ország népe a továbbiakban az adózást bűnözők támogatásaként fogja fel. Nehogy az jusson eszükbe, hogy akkor inkább maradjon az a pénz a családoknál.

A csend hangjai

Egyetlen helyzetet tudok elképzelni, amikor úgy sunnyognék hetekig, mint Vida Ildikó: ha nemhogy vaj, hanem egy csupor nitroglicerin lenne a fejemen, és pontosan tudnám, hogy milyen köztörvényes bűncselekményre gondolnak az amerikaiak. Ekkor valóban kerülném az egyenes választ. Rettegnék attól, hogy ha bármit lépek, utána megint az ellenfél jön, akinek nem tudom, mi van a kezében.

És valóban rejtély, mit tudhat Amerika. Hogy miről, azt az elkövető be tudja lőni nagyjából. De azt csak találgathatja, hogy mire van bizonyíték.

A kommunikációs megoldás már körvonalazódik egy ideje. Eszerint az amerikaiak minden alap nélkül vádaskodnak, alattomos, hátsó szándékkal. Nincs semmiféle korrupció Magyarországon, sőt zéró tolerancia van ellene. Pláne olyan nincs, amiben érintett lenne az adóhivatal, hanem csak el akarnak minket szakítani Oroszország Szőranyácskától. Az amerikaiak ugyanis nem riadnak vissza semmitől, beleértve a hamis vádat.

Izgalmas stratégia ez, tudniillik abból áll, hogy idegesen sértegetjük Amerikát, miközben zabszemmel a seggünkben reméljük, hogy valójában nem olyanok, amilyennek mondjuk őket, hanem betartják a játékszabályokat – velünk ellentétben. El kell ismerni, ügyes, aki ezt a frappáns visszavágást kitalálta, már amennyiben az volt a cél, hogy még pár napot megússzanak. Az első bizonyítékok előkerüléséig ki lehet ezzel húzni. Utána lehet, hogy futni kell majd.

Reggel, éjjel meg este

A halogatásnak viszont az a kellemetlen következménye, hogy újabb hazugságokba keveri az egész kormányzatot. Amint tovább döccen a sztori, kiderül, hogy nem mondtak igazat. Például igenis tudták, hogy Vida Ildikó a kitiltottak egyike; még jó, hogy tudták, tisztában volt vele az egész ország.

Ehhez képest igen furcsállom a tétlenségüket. Hol az az ötven jókötésű rendőr, akik az Ökotársnál helyszíneltek? Hol a szigorú Kehi, amely előtt egy norvég tampon sem marad rejtve? És miféle otromba vicc az, hogy Vida Ildikó saját maga után fog nyomozni? Aztán ha kideríti, hogy mégis korrupt, akkor építtet magának egy magánbörtönt, mint Pablo Escobar? Édes élet ám ez a javából!

Miféle vizsgálatot várhatunk attól, aki két hétig bujkált egy eldöntendő kérdés elől?

De akárhogy szeretné, nemcsak ő nyomoz. Vannak, akiknek ez az utolsó esélyük, hogy ne rántsa őket magával. Azok, akik tudták eddig is, mivel adhatott okot a kitiltásra, de nem szóltak. És vannak, akik tudnak eleget ahhoz, hogy kitiltsák. Most már nemcsak a magyar kormányzat küzd itt a becsületéért, hanem az amerikai is: elemi érdekük, hogy a vádak bizonyítást nyerjenek, és ne ők maradjanak hazugságban.

És ez az érdek egybevág a magyarokéval. Mint a fejleményekből látható, ha van Magyarországon intézményes korrupció, akkor azt önerőből nem tudjuk kezelni, mert nálunk az járja, hogy az elsőrendű vádlottra bízzuk a felderítését. Valóban segítségre szorulunk, és nem először a történelemben. Igazán rosszul esne, ha ez az ügy azzal végződne, hogy 1956 után most is cserbenhagyják a népemet.