A Lajtától nyugatra ma már nem megy meglepetésszámba, hogy a fenntarthatósági szempontok alapján kimagasló teljesítményt nyújtó cégek részvényei népszerűbbek és drágábbak. Jól mutatja a trendet, hogy az Egyesült Államokban tíz év alatt 20-ról 90 százalék fölé nőtt az ESG-jelentést készítő nagyvállalatok aránya a teljes üzleti szférán belül. Ha ezeket mérjük össze a renitensekkel, tehát azokkal, amelyek nem állítanak elő ilyen riportokat, óriási eltéréseket találunk a részvények értékeltségében.

Magyarország persze még nem Amerika, de nálunk is egyre több üzleti szereplő lép az előbb bemutatott, a fenntarthatóság iránti alapelköteleződést mutató útra. Közben pedig egyre hangsúlyosabbá válik a környezetvédelem a lakosság körében is. Olyannyira így van ez, hogy egy tavaly végzett, reprezentatív kutatás megkérdezettjeinek kimagasló többsége, 85 százaléka állította azt, hogy előnyben részesíti a fenntarthatóságot is figyelembe vevő pénzügyi termékeket.

A felmérésből az is kiderült, hogy gyakorlatilag nincs olyan magyar ember, akit ne foglalkoztatna a bolygó jövője: tízből kilencen bevallottan érdeklődnek a környezetvédelem iránt, nyolcan pedig úgy érzékelik, hogy az ő életükre is közvetlen hatással vannak a környezeti problémák. A válaszadók 87 százaléka szorong valamilyen mértékben a klímaváltozástól, 63 százalékuk pedig egyenesen azt állította, a környezetvédelem annyira fontos, hogy a következő generációk sorsa függ tőle.

Minden harmadik megkérdezett nagyon aggódik a lehetséges következmények miatt, főleg a budapestiek és az egyetemi végzettségűek. Az egyes demográfiai csoportok nem csupán ebben tértek el egymástól, hanem a legismertebb környezeti problémák azonosításában is. A 20-29 éves fiatalok például a hulladékok újrahasznosítását és a globális felmelegedést tették a képzeletbeli dobogó tetejére, miközben a felsőfokú tanulmányaikat sikeresen lezárók a pazarlást és a magas szén-dioxid-kibocsátást. Az utóbbi a budapestieknél is listavezető, ezen túl a fővárosiak különösen sokszor említették a műanyagszennyezést, amellyel 83 százalékuk találkozott már valamilyen formában.

A bökkenőt az jelenti, hogy miközben a megkérdezettek 90 százaléka állította, maga is tesz a problémák ellen, a konkrétumokat illetően az derült ki, hogy az emberek többsége a legkönnyebben elérhető, kevés ráfordítást igénylő célokig jut el. Ennek részben az az oka, hogy sok esetben ijesztően kevés konkrét információt jut el hozzánk a környezeti problémákról, hiába beszélünk róluk sokat és egyre többet. Egyetlen példa: az idősebb generáció azért jár élen a takarékosságban a fűtést vagy vízhasználatot illetően, mert megélték a szocializmust, amikor ezek nem álltak rendelkezésre korlátlanul. Csak nagyon kevesen kapcsolják össze ezt a fajta generációs eredetű spórolást a fenntarthatósággal, ami nem meglepő annak fényében, hogy generációk nőttek fel úgy, hogy utóbbival nem is foglalkoztak: 40 évvel ezelőttig nem is igen esett szó globális környezeti problémákról, és csak az 1992-es riói egyezménynek köszönhetően jutott el a világ szélesebb közönsége elé, hogy valamit kezdeni kell a CO2-kibocsátással.

És itt jön a másik tényező, amely szembemegy az egyre erőteljesebb környezeti tudatossággal. A fiatalabb generációknak már csak az idősebbek elbeszéléseiből van elképzelésük a szocializmus szűkösségeiről, miközben a növekvő jóléten szocializálódtak. És ebből az az egyszerű modus vivendi következik, hogy ha tudnak kényelmesen élni, akkor úgy élnek – ez pedig nagyon sokszor megy szembe a környezettudatosság szempontrendszerével. Árulkodó, hogy a fenntarthatóságot az egyszerű emberek szintjén gyakran nem az erős tudatosság, hanem divatirányzatok formálják – remek példa erre az elektromos autózás. A reklámok szerint ez környezetbarát, és még sokszor állami támogatás is jár hozzá. De biztosan tudjuk, hogy környezetbarát? Vagy csak sejtjük?

Közben viszont még azok sem kapnak kidolgozott formulákat és megfelelő információkat a konzekvensen környezettudatos élethez, akikben a zöld szemlélet már rég túljutott a szándékok szintjén. Régi vállalatirányítási közhely, de szélesebb körben is használható, hogy azon lehet javítani, amit mérni tudunk. Sok tevékenységnek (legyen az kevesebb húsfogyasztás, alacsonyabb fűtési hőmérséklet, autóhasználat helyettesítése más közlekedési móddal) nem tudjuk pontosan a karbon lábnyomát és jelentős erőfeszítésbe kerül az utánajárás, ha például azt akarjuk megtudni, hogy az adott sertéscombot hol állították elő, milyen technológiai hátterű gyárban, mivel etették, hogyan szállították, stb. és ezeknek mi az aggregált és fajlagos CO2 kibocsátása. És sajnos ezért is fordíthatják sokan figyelmük túlnyomó részét például a szelektív hulladékgyűjtésre, miközben az speciel a legkisebb hozzáadott értéket jelenti az emissziócsökkentésben…

A szerző az ALTEO befektetői kapcsolattartója.

A környezettudatos jövőtervezésről szóló cikkek támogatója az Alteo.