„Meglátjátok, aktatáskában hozom csak haza a 2. hadsereget!” – állítólag ezekkel a szavakkal indult a keleti frontra Jány Gusztáv altábornagy, a Don-kanyarnál elpusztult sereg parancsnoka. A Székely Hadosztály egykori katonája, a Ludovika Akadémia oktatója, majd a kormányzó katonai tanácsadója számára Horthy „jutalomjátéknak” szánta a részvételt a győztes német hadjáratban. Jány azonban előre sejtette, hogy a hadjárat a magyar csapat pusztulását fogja okozni.

Hetven éve, 1943. január 12-én indította meg a szovjet Vörös Hadsereg az Osztrogozsszk-Rosszos-hadműveletet a 2. magyar hadsereg ellen, a Don mentén. A szovjet csapatok néhány nap alatt áttörték a magyar, olasz és német védvonalakat, a közel 200 ezres magyar hadseregből mintegy 42 ezer katona esett el, 28 ezer megsebesült, 26 ezren pedig fogságba kerültek, amivel néhány nap alatt gyakorlatilag megsemmisült a magyar hadsereg.

A háború után Jányt a népbíróság háborús bűnökért halálra ítélte, de a rendszerváltás után posztumusz felmentették a vádak alól. Teljes rehabilitációja azonban a történészek szerint nem lenne helyes, mivel hírhedt, 1943. január 24-i napiparancsával Jány katonatisztként leszerepelt, és nem menthető fel a megszállt terület civil lakossága elleni atrocitások miatt sem.

Hitler parancsnoksága alatt

Jány Gusztáv személyében 1942 áprilisában a magyar tisztikar egyik legtapasztaltabb és elméletben a legképzettebb tábornoka került a Szovjetunió ellen vonuló 2. magyar hadsereg élére, akit Horthy pont azért választott ki, mert jó honvédtisztnek tartotta, aki lelkes irredentaként és a kormányzó feltétlen támogatójaként képes lesz képviselni a magyar hadvezetés érdekeit. A zárkózott, mélyen vallásos és puritán katonáról – aki rendkívül szigorú fegyelmet követelt meg a csapataitól – joggal feltételezhette, hogy nem törik meg a feladat súlya alatt. A kormányzó emellett illendőnek érezte, hogy Jány 36 éves szolgálatát ezzel a kinevezéssel jutalmazza.

Jány tábornokként, az orosz fronton kapott német kitüntetéssel

Wikipedia

Az altábornagy több szempontból is ideális választásnak tűnt: Horthy úgy gondolta, hosszú szolgálati idejéért megérdemli, hogy részt vegyen a német „diadalmenetben” a Szovjetunió ellen. Ám elméleti tudása és az első világháború lövészárkaiban szerzett tapasztalatai nem készítették fel a hadjáratban való részvételre, amelyhez a legmodernebb taktika és haditechnika ismeretére lett volna szükség.

A hiányosságokat Jány azzal igyekezett kiköszörülni, hogy rendkívül sok időt töltött a frontvonalon harcoló katonák között, rendszeresen tartott szemléket, így viszont kevesebb ideje maradt a műveleti szintű irányításra, ráadásul veszélybe is sodorta magát. 1942. augusztus 25-én egy szemle során súlyosan megsebesítette egy becsapódó akna, ami miatt hetekig Budapesten kellett maradnia kezelésre.

Jány dolgát nehezítette az is, hogy a hadsereg teljes egészében német parancsnokság – azaz a német diktátor, Adolf Hitler – alá volt rendelve (a németektől kapott utasítást úgy kellett kezelni, mint a kormányzótól kapottakat), amely mostohán bánt a magyar hadsereggel. Hiába bombázta őket Jány folyamatos kérésekkel, javaslatokkal, a honvédség kérdéseit a legtöbb esetben teljesen figyelmen kívül hagyták. A Donhoz való kijutás 1942-es erőfeszítései, a folyó menti őszi-téli hídfőcsaták során a 2. magyar hadsereg már súlyos veszteségeket szenvedett, amely során elvesztették szinte a teljes harckocsi-állományt - így várták az oroszok téli offenzíváját.

Román fogságban

A későbbi katonatiszt 1883-ban született német-lengyel eredetű családban, Hautzinger Gusztáv néven. Édesapja, Hautzinger Sándor katonatiszt volt, aki fia születése előtt visszatért a civil életbe, élete végén a Ganz Gépgyár tisztviselőjeként dolgozott. A fiát viszont jobban vonzotta a katonai pálya, ezért 1902-ben jelentkezett a Hadiakadémiára (később Ludovika Akadémia), amelyet négy év múlva kiváló eredménnyel és hadnagyi ranggal hagyott el. Első szolgálatát a lugosi 8. honvéd gyalogezrednél végezte, amelyben nagyrészt román anyanyelvű katonák szolgáltak. Három év múlva a bécsi katonai akadémia hallgatója lett – utóbbiba csak a budapesti tisztképző nyolc legjobbja kerülhetett be –, ahol az I. világháború kitörése előtt főhadnagyi rangot kapott.

Az első világháború kitörése után a 82. gyalogdandár vezérkari tisztjeként Galíciában harcolt, ahol a katonák között hamar híre ment Hautzinger főhadnagy bátorságának, amely azonban általában inkább fakadt engedelmességből, mint egyéni kezdeményezésből: bár a tisztképzőket kiváló eredménnyel végezte, a harctéren rugalmatlannak bizonyult, pályafutása során inkább az elméleti területeken jeleskedett (bár a dualizmus idején kiképzett katonák közül csak kevesek rendelkeztek valódi harci tapasztalattal).

Az 1918-as őszirózsás forradalom után Szatmárnémetibe vezényelték, ahol részt vett a Székely Hadosztály megalakításában. Emiatt hamarosan a megszálló románokkal is konfliktusba került, akik a hadosztály tagjait politikailag megbízhatatlannak tekintették, a legénységi állományt fogolytáborokba, a tisztikart a brassói úgynevezett Fehér laktanyába zárták, lényegében hadifogolyként. Hautzinger tiszttársaival együtt a háború végéig itt maradt őrizet alatt, 1920 novemberében szabadult.

Horthy mintakatonája

Bár a fogság miatt nem csatlakozhatott az ellenforradalmi mozgalomhoz, a főhadnagy szabadulása után egyből kérte felvételét Horthy Nemzeti Hadseregébe, amely később a Magyar Királyi Honvédség magvát is alkotta. 1924-ben pedig visszatért a trianoni tiltások miatt átnevezett Ludovika Akadémiára, ahol harcászatot tanított. Ugyanebben az évben, első világháborús teljesítményének elismeréseként felvették a Vitézi Rendbe – ekkor magyarosította nevét édesanyja után Jányra, ugyanis a rend tagjaként nem viselhetett idegen hangzású nevet.

Az akadémián kisebb megszakításokkal 12 évig tanított, növendékei „szigorú, de gondoskodó” parancsnokként ismerték. A róla szóló visszaemlékezések alapján Jány a Horthy-hadsereg mintakatonája volt: a bigottság határáig vallásos volt, a keresztény nevelést a katonai életmód alapjának is tekintette, ezért például betiltotta a káromkodást alárendeltjei között. Lelkesen támogatta a revízió ügyét, az akadémián a növendékek hazafias nevelése érdekében „irredenta folyosót” létesített, ahol az elcsatolt országrészekre emlékeztető relikviákat állítottak ki. Lakatos Géza vezérezredes visszaemlékezésében így jellemezte: „tiszteletet parancsoló, ízig-vérig katonalelkű, erőteljes egyéniség, ugyanakkor példásan bátor, kitűnő fellépésű, megnyerő külsejű férfi volt”, ugyanakkor „mereven makacs tudott lenni, pedig alapjában véve melegszívű természetnek” látta. Képességeiről így fogalmazott: „lángésznek ugyan nem merném mondani, de jó magyar érzése sok mindent pótolt”. Lakatosnak emellett feltűnt, hogy Jány nem kimondottan németbarát, aminek többször hangot is adott, később ennek ellenére támogatta a szovjet-német háborúba való beavatkozást.

Magyar katonák a keleti fronton

Konok Tamás

Jány 1936-ban távozott a Ludovikáról, majd 1938-ban pedig rövid időre kinevezték a Magyarország Kormányzója Katonai Irodájának főnökévé, vagyis Horthy katonai tanácsadójává. Jány azonban nem érezte jól magát ebben a pozícióban, ezért rövidesen leváltották és kinevezték a budapesti I. Hadtest parancsnokává. Ekkor már javában folyt a Honvédség bővítése és fejlesztése, a háborús készülődés, így az ekkor már altábornagy Jány 1940-ben az újonnan felállított 2. magyar hadsereg élén találta magát.

1941 szeptemberében érzékenyen érintette, hogy a leváltott Werth Henrik helyett a nála fiatalabb Szombathelyi Ferencet nevezték ki vezérkari tisztnek, ezért kérte nyugállományba helyezését. Horthynak azonban más tervei voltak: ragaszkodott a személyéhez, ezért biztosította róla, hogy független lesz a vezérkari főnök személyétől, parancsait közvetlenül tőle kapja majd.

"A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét"

Az év végére Jányi számára nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar sereg feladata a széles doni arcvonal védelme lesz, amelyet nyilvánvalóan lehetetlen volt megvédeni a létszámban és felszerelésben is fölényben levő Vörös Hadsereggel szemben. Jány többször kérte a leváltását, a németektől fegyvereket és erősítést kért, azonban egyik kérése sem teljesült. A megkapott parancsokat nem merte megszegni, még akkor sem, amikor 1943 elején kitartásra kapott parancsot, miközben a szovjet csapatok már bekerítéssel fenyegették a magyarokat. De nem kapott visszavonulási parancsot a kormányzótól és a magyar hadvezetéstől sem, így Jányinak döntenie kellett, katonái életéért felel vagy teljesíti a parancsot.

Magyar veszteségek a Donnál

Wikipedia

Végül összeroppanva a felelősség súlya alatt az utóbbi mellett döntött, a felelősséget pedig katonáira hárította. Miután a hadsereg újabb súlyos vereségeket szenvedett, az oroszok pedig csaknem teljesen bekerítették, január 24-én kiadta máig hírhedt hadparancsát, amelyért 1945 után gyakran a „doni hóhérként” emlegették.

A parancsot márciusban ugyan az általános felháborodás miatt, Horthy utasítására visszavonta, de addigra a hadsereg közel fele, 100-120 ezer ember elesett vagy fogságba került. A még élő katonákat áprilisban hazaszállították, miközben a cenzúra igyekezett eltitkolni a valós veszteségeket. Volt olyan város, ahol a katonák valóságos diadalmenetben vonultak végig, magát Jányt pedig Kállay Miklós miniszterelnök fogadta, majd kitüntették. Az altábornagy azonban eddigre már megtört ember volt, a formális elismerésen túl katonai pályája gyakorlatilag véget ért. A háború végéig visszavonultan élt Budapesten, a további harcokban nem vett részt, és bár Szálasi hatalomra kerülése után megpróbálták visszahívni, ő elutasította, hogy a nyilasoknak szolgáljon.

Önként vállalt felelősségre vonás

A szovjet megszállás elől Jány beteg feleségével együtt nyugatra próbált távozni, Bajorországban azonban amerikai fogságba került. Felesége időközben bekövetkezett halála indította arra, hogy visszatérjen Magyarországra, annak ellenére, hogy tudta, el fogják ítélni. 1946-ban más hazatérő hadifoglyokkal együtt ért vissza az országba, eddigre az új Honvédelmi Minisztérium mint háborús bűnöst lefokozta és kizárta a hadseregből, hazaérkezése után pedig hamarosan letartóztatták. Perére 1947 szeptemberében került sor, a vádat képviselő Kornis Pál elsősorban volt katonák és munkaszolgálatosok tanúvallomásaira épített.

Fortepan

A Jányi ellen lezajlott per sok szempontból koncepciós pernek volt tekinthető: a bíróság a vádpontokban (a háború Magyarországra való kiszélesítése, törvénytelen kivégzésének és megkínzásának felbujtása) annak ellenére ítélte bűnösnek, hogy maga is elismerte, ezekre nincs egyértelmű bizonyíték. A második vádponttal kapcsolatban Jány a korabeli katonai szabálykönyvre hivatkozott, amely valóban engedélyezte az olyan kegyetlen fegyelmező eszközök alkalmazását, mint a hadparancsban említett felkoncolás, tizedelés. Más kérdés, erkölcsileg mennyire elfogadhatóak ezek a módszerek, és hogy a Don-kanyarban bekerített katonák helyzetén mennyit rontottak ezek az intézkedések. Bár az egyértelmű bizonyítékok hiányoztak, a bíróság az összes vádpontban bűnösnek találta Jányt, Tildy Zoltán köztársasági elnök pedig elutasította a mellette beadott kegyelmi kérvényt. Jányt 1947. november 26-án a régi Gyűjtőfogház udvarán kivégezték.

Nemcsak a katonákkal volt kegyetlen

Negyvenhat évvel később, 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság Jányt az ellene emelt vádak alól bűncselekmény hiányában felmentette. Akkori ügyvédje, Galli István máig kampányol a tábornok rehabilitációja mellett, vagyis hogy a népbírósági per előtti (szintén háborús bűnökre alapozott) ítéletet is vonják vissza és posztumusz állítsák vissza a tábornok katonai rangját. Problémás lehet azonban a teljes rehabilitáció, mert bár a népbíróság eljárása valóban szabálytalan volt, a hírhedt napiparancs katonai szempontból elfogadhatatlan, emellett nem jelenthetjük ki is azt sem, hogy Jány minden vádpontban ártatlan volt.

A népbíróság előtt

Pécsi Tibor történész a rehabilitáció kapcsán az ATV-nek azt mondta, „morálisan megkérdőjelezhető” lenne Jány felmentése, mert bár a kitartásra vonatkozó parancsok végrehajtásáért nem vonható felelősségre, nem menthető fel a civil lakossággal való rossz bánásmód miatt: az erődmunkára kirendelt civilekkel szemben Jány a „legkegyetlenebb bánásmódot” írta elő és gondolkodás nélkül aláírta az elé terjesztett kivégzési parancsokat.

Ungváry Krisztián történész a Népszabadságnak 2011-ben azt mondta, "azokat a vádakat, amelyek alapján ellene tényleg súlyos ítéleteket hozhattak volna, a Népbíróság nem vette kellően figyelembe”. Szerinte ma egyértelmű, és 1947-ben is bizonyítható lett volna, „hogy a tábornok a szovjet lakossággal szembeni kegyetlen bánásmódra (túszok szedésére és kivégzésére) adott parancsot”. Egy másik esetben szemet hunyt afelett, hogy egy Kurucz János nevű tizedes meggyilkolt több munkaszolgálatost, amivel Jány bűnpártolást követett el. Ungváry a rehabilitáció akadályának látja a január 24-i hadparancsot is, amelyet bár visszavont, mégis azt mutatja, hogy kudarcot vallott katonai vezetőként. „Igaz, hogy Jányval 1945 után rendkívül méltánytalanul bántak. Igaz az is, hogy emberi méltóságát az ellene folytatott eljárásban indokolatlanul megtiporták, és a rá kiszabott halálos ítélet is méltánytalan volt. Tiszti becsületének helyreállítása mégsem lenne szerencsés gesztus. Morális és jogi értelemben Jány ugyanis biztosan nem ártatlan.”

(Cikkünk megírásához felhasználtuk Szabó Péter Jány Gusztáv című, a Rubicon folyóiratban megjelent cikkét, Jány a népbíróságon tett vallomását, Lakatos Géza Ahogyan én láttam című visszaemlékezését, valamint Dombrády Lóránd és Tóth János A magyar királyi honvédség 1919-1945 című könyvét.)