Itt a téli napforduló, de hogy jön ide a szarvas?
A szarvas alakja sokkal régebben kapcsolódik a téli napforduló időszakához, mintsem a piros orrú Rudolf rénszarvas megszállta volna a karácsonyi illusztrációkat. A kereszténység beépítette jelképei közé az ókor kígyókat felszippantó szarvasait, a magyar karácsonyokon pedig egy ősi, mitikus szarvast emlegettek. Utánajártunk, mi köze a szarvasnak a karácsonyhoz.
Idén a téli napforduló éppen advent negyedik vasárnapjára esik. Az archaikus szimbolikára fogékonyabbak talán kicsit bele is borzonghatnak, milyen szép ez így. A téli napforduló előtt a legmélyebb a sötétség, amelyben aztán megszületik a fény, új erőre kap a Nap, innen a világosság csak növekszik. Nem csoda, hogy ehhez a fordulóponthoz a legtöbb vallásban ünneppel kapcsolódtak.
A keresztények zöménél az advent, a várakozás ideje a végéhez közeledik, csupán néhány nap maradt, míg eljön a karácsony, Jézus születése.
Idén a zsidó fényünnep, a hanuka is december 22-én kezdődik, ekkor a jeruzsálemi szentély megtisztítására és újraavatására, valamint a nyolc napon át égő mécses csodájára emlékeznek. A hanuka egyébként mozgó ünnep (tehát nem a naptárhoz, hanem a naphoz és a holdhoz igazítják), idén viszont átfedésben lesz a karácsonnyal.
Mindemellett mondhatnánk azt is, hogy a téli napforduló szarvasidő, de távolról sem azért, mert az angolszász Santa Claus kísérőjeként szinte mindenhol felbukkannak a rénszarvasok.
Ami azt illeti, a rénszarvasok viszonylag későn kerültek Szent Miklós modern alakja mellé kísérőnek. Először 1821-ben, egy New York-i író, William Gilley említi őket együtt. A versében arról mesél, hogy az öreg Santa jókedvűen, a rénszarvasa társaságában hajt végig a fagyos éjszakán. Egy évvel később Clement Clarke Moore név nélkül megjelentette azt a versét (A visit from St. Nicholas, vagy ahogy még ismerik: The Night Before Christmas), amelynek hatására a rénszarvasok végleg beépültek az angolszász karácsonyi hagyományba. Még úgy is, hogy ebben nyolc apró rénszarvas húzza a miniatűr szánt, tehát a Mikulás egy manó. Persze ez arra is magyarázatot ad, hogyan fér be minden gond nélkül a kéménybe.
Minket viszont most nem a Mikulás szánját húzó rénszarvasok érdekelnek, hanem úgy általában a szarvas alakja, amely szorosan összekapcsolódott a Nap, a fény szimbolikájával és a magyar kultúrában a karácsonyi ünnepkörrel is. Ahogy minden jelképben, a szarvas alakjában is ott lüktet a különböző korok és kultúrák öröksége – most arra teszünk kísérletet, hogy ezeket röviden bemutassuk.
Agancsos istenek, agancsos sámánok a Nap körül
Messze és régen kell kezdenünk a kultúrtörténeti utazást, tulajdonképpen a történelem előtti időkben, hiszen már a barlangrajzokon feltűntek a szarvasok, sőt a szarvasagancsot viselő varázslók vagy sámánok is.
Eurázsiától Amerikáig, ahol ismerték a szarvast, ott valamiképpen mindig az éggel, a felső, szellemi világgal kapcsolták össze. Magasba törő, fenséges agancskoronája a Nap és a csillagok felé mutatott, így lett a fény szimbóluma. Erre szép példa a hvg.hu adventi mesenaptárában szombati számi/lapp történet, amelyben a csodálatos iramszarvasok (azaz rénszarvasok) segítenek az embereknek megszerezni a Napot, és világosságot gyújtani az addig nyomorult, sötét és hideg világukban.
Mivel a szarvas leveti az agancsát és az újranő, az újjászületés vagy a halhatatlanság szimbóluma is lett. A germán és kelta mitológiában például a ciklikus megújulással kapcsolták össze, így a bőséggel, a termékenységgel. Ismerünk olyan skandináv sziklarajzokat, amelyeken a napisten kocsiját szarvasok húzzák, a kelta Cerunnos pedig szarvasagancsos isten, akit jellemzően állatok vesznek körül. Sok néphitben a növényként szerteágazó agancs mindezek mellett az életfára vagy világfára is emlékeztette az embereket, amely misztikus módon összeköti a létezés birodalmait.
Miért félnek a kígyók a szarvasoktól?
Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem!
– kezdődik a 42. zsoltár az Ószövetségben, amely bebiztosította a szarvas kitüntetett helyét a kereszténységben, mégpedig a hívő lélek istenkeresésének jelképeként. Magyarul például Balassi Bálint is megírta ezt a képet.
A szarvas kapcsolata a vízzel persze nem merül ki ennyiben, hiszen a keresztséget is megidézte, ezért gyakran ábrázolták a keresztelőkápolnák díszítésén. A bárány vagy a madarak mellett a szarvast a jó állatok sorában találjuk.
A szarvas gyakran feltűnik a kígyó társaságában is, ez a kép viszont már nem az Ószövetségből, hanem az antik hiedelmekből táplálkozik. A római polihisztor és enciklopédista, Idősebb Plinius írta össze azokat az ókori elképzeléseket, amelyek szerint például a kígyók félnek a szarvasoktól. Ennek okát abban látták, hogy a szarvasok felkutatják a kígyókat a sziklák között és a bozótosban, és “kiszippantják” őket a résekből, hogy vagy eltapossák őket, vagy megegyék. Ha megeszik, az Élet forrásának vizével a szarvasok megtisztulnak a kígyóméregtől. Arisztotelész viszont arról elmélkedett, hogy a kígyót lenyelő vén szarvas megszerzi a hüllő képességeit, levedli a bőrét, és megfiatalodik, lényegében újjászületik.
Az ókorban azt is gondolták, a szarvas annyira békés állat, hogy szinte önként lép a vadászó vadászok elé, a szőre pedig amulettként véd a kígyómarás ellen. Nem nehéz meglátni, mennyire hasonlítanak ezek a hiedelmek a keresztény megváltásképhez, így könnyedén illeszkedett bele annak szimbolikájába is.
A kígyó a zsidó-keresztény kultúrkörben a kísértő Sátán maga, akit a halállal együtt a keresztény megváltó Krisztus győz le végérvényesen. A szarvas békés önfeláldozása tehát Jézus önként vállalt kereszthalálára, a szarvas agancsának elvesztése, majd megújulása pedig a feltámadásra rímel.
A középkorra annyira egyértelmű lett a Krisztus-szarvas analógia, hogy az állat több szent legendájában is felbukkant. A Hubertus reklámjában például azért van szarvas és vadász, mert a 15. századi legenda szerint Szent Hubertus nagypénteken (tehát a Jézus kereszthalálára emlékező napon) vadászni indult az Ardennek erdőibe, amikor megjelent előtte egy csodálatos szarvas, agancsai között egy kereszt fénylett, egy égi hang pedig megtérésre szólította fel a férfit. Nem meglepő módon Szent Hubertus nemcsak a vadászok és erdészek védőszentje lett, de kígyómarás ellen is kérték az oltalmát.
A téli napfordulóhoz igazított karácsony szinte tobzódik a sötétséget legyőző fény és a Nap újjászületésének jelképeiben. Elég csak azt felidézni, hogy János evangéliuma szerint Jézus saját magát nevezte a világ világosságának:
Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.
A szarvas pedig mint a Nap, a fény állata és Krisztus-jelkép is egyben, egyszerűen szervesen kapcsolódik a karácsonyhoz.
Haj regö rejtem! Amikor a pogány varázsének találkozik a karácsonnyal
A magyar kultúrában ezt az egész csomagot megkoronázta egy mára gyakorlatilag kihalt hagyomány: a regölés. A regősök karácsony másnapján, tehát 26-án indultak útnak, és újévig járták a házakat, rigmusaikban pedig – a helyenként kifejezetten sikamlós, bőséget kívánó sorok között – egyre-másra felbukkan a csodafiúszarvas képe. Ebben a dunántúli regősénekben például így vezetik fel:
Ég sötét sátora ott fent kerekedik.
Halovány égi út azon megjelenik.
Mellette ezüstös pázsit formálódik,
Csillagfényű szarvas abban legelészik.
Rótt örök régi törvény! Haj, haj regö rejte!
Csillagos szarvasnak ezer ága-boga.
Annak tetejében ezer fényes fáklya.
Megannyi szövétnek gyújtatlan gyújtassék.
Mindannyi szövétnek oltatlan aludjék.
Rótt örök régi törvény! Haj, haj regö rejte!
A téli termékenységvarázsló népszokás eredete valószínűsíthetően a magyar őstörténetig nyúlik vissza, a csillagszarvas alakjának pedig a kutatók szerint köze lehet a magyar ősmonda csodaszarvasához. Az ezer fényes, pislákoló gyertya megidézi a hunyorgó csillagok képét. A monda szerint a Csodaszarvas homlokán ott a hajnalcsillag, vagyis a Vénusz, szügyén a Hold, két szarva között pedig a Nap – hasonlóan ahhoz, ahogy például a Dozmaton lejegyzett regős ének is leírja a csodafiúszarvast.
Mint annyi mindenben a magyar őshittel kapcsolatban, itt is sok a bizonytalanság, annyit azonban tudni lehet, hogy a szarvas a sztyeppei nomád népeknél is a fény, a Nap állata volt, és ez rengeteg szarvasábrázolásukon megjelent. Sok eurázsiai népnél és egyes észak-amerikai indián törzsnél pedig ezen túl a csillagos ég jelképe is. Sőt, egyes népek, mint a számik/lappok, a téli éjszaka csillagai közt csillagképként meg is nevezik a szarvast.
E kereszténység előtti elemek és a karácsonyi keresztény szimbolika ötvöződik Nagy László Csodafiú szarvas című versében is, amely ugyan nem a folkolór része, de abból erőteljesen inspirálódik. Itt a mitikus csodaszarvas és az állat élete összekapcsolódik az örök emberi életúttal, hogy a végén vagy akár csúcsán megérkezzen a keresztény Krisztus-képbe:
Deresen, havasan
eljön a karácsony,
csodafiú-szarvas
föláll az oltáron,
szép agancsa gyúlva gyullad:
gyertya tizenhárom,
gyertya tizenhárom.
Forrás:
Magyar Néprajzi Lexikon
Szimbólumtár (Balassi Kiadó)
Jelképtár (Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György)
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Adventi mesenaptár – december 18.
Advent derekán járunk, közeledik az ünnep. A várakozás idejére 24 történetet gyűjtöttünk össze mesenaptárunkba: népmeséket, mítoszokat, legendákat szerte a nagyvilágból. Járja velünk végig ezt a fénnyel és sötétséggel, reménnyel és örömmel szegélyezett utat karácsonyig!
Adventi mesenaptár – december 19.
Advent derekán járunk, közeledik az ünnep. A várakozás idejére 24 történetet gyűjtöttünk össze mesenaptárunkba: népmeséket, mítoszokat, legendákat szerte a nagyvilágból. Járja velünk végig ezt a fénnyel és sötétséggel, reménnyel és örömmel szegélyezett utat karácsonyig!
