A katolikus papok által elkövetett szexuális visszaélések magyar áldozatai közül mindössze négy férfinak – köztük egy papnak – a nevét lehetett ismerni egészen az elmúlt napokig. Aztán Bukta Imre, Kőhegyi Dániel, Pető Attila és Pion István után szombaton a katolikus berkeken kívül, a Papifrankó YouTube-csatornáról is ismert Hodász András atya is előállt a saját történetével:

kamaszkorában több alkalommal is szexuálisan molesztálta egy pap.

Hodász személyes hangvételű írása a saját abúzusáról szinte semmit nem árult el, és nem is a katolikus egyház ellen irányult. Sőt, tételesen felsorolta, hogy mi mindent tettek a gyerekmolesztálások megelőzése érdekében az elmúlt években, és csak azt kéri számon az egyházán, amiben a teljes társadalmat felelősnek tartja. Azt állítja, hogy miután nem tudtuk megvédeni az áldozatokat, azért hibáztatjuk őket, mert nem értjük, mi zajlik a lelkükben.

Cipőpárok a Baby Shoes Remember elnevezésű rendezvényen Varsóban 2018. augusztus 26-án. A résztvevők gyerekcipőket akasztanak egyházi intézmények kerítésére, felhívva a figyelmet a pedofília áldozataira.

AFP / Maciej Luczniewski / NurPhoto

Ennek ellenére egyházi részről két olyan reakció is érkezett, amelyet finoman szólva is nehéz lenne a Hodász melletti kiállásként olvasni:

• Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye csak azt tartotta fontosnak közölni, hogy Hodász nem tett bejelentést az ügyben, pedig a betegszabadsága óta is kapcsolatban áll a főegyházmegye munkatársaival.
• Az Angyalföldi Szent Mihály Plébánia (ahol Hodász korábban szolágált) pedig hirtelen beleírta egy hírlevélbe, hogy Hodász András „a továbbiakban nem kíván papi szolgálatot ellátni”, igaz ez a kijelentés eltűnt, miután híre kelt a sajtóban.

Figyelemre méltó, hogy a katolikus egyház az ügyben (egyelőre legalábbis) nem ajánlott megértést, meghallgatást vagy segítséget sem Hodásznak, sem más esetleges érintetteknek, nem ígért vizsgálatot, sőt a nyilvános felelősségvállalásnak még a látszatát is kerüli.

A főegyházmegye szűkszavú közleménye ehelyett szélesre tárja az ajtót a „miért pont most és miért pont így állt elő ezzel” jellegű kérdések, kételyek előtt. Ezek azért kártékonyak, mert a rendszerszintű problémák feltárása, a hatalommal rendelkezők esetleges mulasztásainak vizsgálása helyett a kiszolgáltatott egyén felelősségére terelik a fókuszt, és a személyes beszámoló hitelességének megkérdőjelezésével megágyaznak az áldozathibáztató narratíváknak.

A szexuális visszaéléseknél óriási a látencia, ez még inkább igaz azokra az esetekre, ahol az áldozat fiú. Ennek az egyik oka az, hogy miközben még támogató közegben is nehéz ilyen traumákról beszámolni, a magyar társadalom még távol is áll attól, hogy ilyen közeget jelentsen. Makacsul tartják magukat azok az erőszakmítoszok, melyek alapján, ha az elkövető nem egy nyilvános helyen támadó, fizikai erőszakot alkalmazó idegen, az erőszak elszenvedője pedig nem egy olyan többségi társadalomhoz tartozó, feddhetetlen erkölcsű nő, aki az ellenállás során fizikai sérülést szenved el, akkor megkérdőjeleződik az áldozati szerep valódisága mellett az is, hogy érdemel-e egyáltalán együttérzést az érinett.

Képünk illusztráció

AFP / Fernando Lavoz / NurPhoto

A magyar nyilvánosságban a Hodászéhoz hasonló vallomásokat intézményi rásegítés nélkül is szinte menetrendszerűen követik azok a reakciók, amelyek a történtek elhallgatását és az érintettek elhallgattatását támogatják – olykor akaratlanul is. Ebben a közegben az áldozatok sajnos nem ok nélkül tartanak attól, hogy ha előállnak a történetükkel, újabb abúzust szenvednek el, mert mások nem hisznek majd nekik, sőt azért is őket hibáztatják, mert „kiteregették a szennyest”.

Hodász András az írása után a Telexnek adott interjúban megerősítette, hogy otthagyja a papi szolgálatot, de hangsúlyozta, hogy ennek semmi köze a kamaszkorában tapasztalt zaklatáshoz. Arról is beszélt, hogy az őt abuzáló papot már rég elkapta a rendőrség gyermekpornográfia miatt, ezért sem jelentette a történteket az egyháznak. Azt mondta, nem is magáról, a saját esetéről szeretett volna beszélni, sőt sajnálja, hogy elcsúszott a fókusz az ügy nyilvános kezelésében, mert az a célja, hogy a társadalom kezdje el megérteni, hogy mik azok a jelek, amikre figyelni kell. A katolikus egyháznak az eddigi legismertebb ügyek alapján lehetne jó mintája is arra, hogyan kezelje Hodász esetét, van ugyanakkor aggasztó előzménye is azoknak a friss reakcióknak, amik nem az áldozatvédelem irányába mutatnak.

Az áldozat, akit zaklatásért ítéltetett el a katolikus egyház

Magyarországon papi szexuális bántalmazás áldozata 2021 februárjában állt ki először a nyilvánosság elé úgy, hogy a nevét, illetve az arcát is vállalva részletesen mesélte el a történetét.

Pető Attila vagyok, 35 éves, és azért vagyok itt, hogy bátorítást nyújtsak a fiataloknak, akik reményeim szerint ugyanúgy kiállnak majd a nyilvánosság elé, és vállalják a történetüket

- így kezdte a Partizánnak adott interjúját, amit egy sokéves, elkeseredett és eredménytelennek tűnő küzdelem előzött meg. Ennek az is része volt, hogy az egyház nyilvános felelősségvállalása helyett katolikus méltóságok zaklatásért perelték be a férfit, akit 13 éves korától abuzált egy kispap.

Pető felnőtt fejjel hiába vitte az ügyét az egyházi vezetés elé, nem tapasztalt megértést. Úgy érezte magát, mintha a kifárasztására játszana az egyház magyarországi vezetése, és semmit nem tudott arról, hogyan kezelik a zárt ajtók mögött az ügyét. A férfi anonim módon többször próbált a sajtónak nyilatkozva változást elérni, de idegességében telefonálgatott, egyszer megrugdosta egy plébánia ajtaját is, és azzal fenyegetett, hogy nyilvánosan fogja számonkérni Erdő Pétert, erre feljelentették zaklatásért.

Bár a molesztálási ügy miatt indult egyházi eljárás, az elkövetőt pedig Ferenc pápa kizárta a papságból, erről a beperelt Petőt sosem értesítették hivatalosan.

Pető Attila: Nem azért akartam, hogy Erdő Péter bocsánatot kérjen, mert abuzált egy kispap

Gyerekként papnak készült, szeretett egyházi iskolába járni és abban a közösségben létezni Pető Attila, akit 13 éves korától abuzált egy kispap. Története fordulatos: testvére megzsarolta a papot, Attila többször próbálta az egyház elé vinni ügyét, de eleinte nem tapasztalt támogató légkört, később pedig semmit sem tudott arról, hogy alakul az ügye.

Eljutottak viszont a férfi legintimebb személyes adatait tartalmazó vizsgálati iratok egy olyan újságíróhoz, aki az első cikkében a médiát „körbeturnézó" férfiként hivatkozott az akkor még anonim áldozatra, miközben azt is feltárta, hogy a Petőt molesztáló papi rendből kizárt egykori plébános később is gyerekekkel foglalkozott. (A második cikkében ugyanez az újságíró büszkén közölte, hogy az ő „korrekt" munkája „rendet vágott" egyházi pedofiltörténetben, mert Pető belátta, „túltolta" az igazáért folytatott küzdelmet.)

A bíróságon Pető ügyvédje felhívta a figyelmet arra, hogy katolikus egyház berkeiben történt szexuális bűncselekmények tisztázása a mai napig nem zárult le, emiatt

nem lenne szabad jogi úton fellépni az áldozatokkal szemben, hiszen ez akadályozza azt, hogy nyilvánosság előtt is vállalják a velük történteket.

De hiába érvelt amellett, hogy nem lehet eltekinteni az eset társadalmi jelentőségétől, két hete – két évvel a nyilvános kiállása után – Pető Attilát jogerősen elítélték zaklatásért . A férfi az ítélethirdetés után elismételte, amit korábban is elmondott, hogy ez az ügy nem csak róla, hanem mindenkiről szólt, akit korábban szexuálisan bántalmaztak vagy a jövőben fognak, miattuk szerinte megérte végigcsinálni a több éve húzódó procedúrát.

Lehet ezt úgy is csinálni, hogy az áldozatnak jobb legyen

Pion István újságíró, slammer 2017 őszén, a #metoo-mozgalom globális berobbanásának idején írt egy cikket arról, hogy ő maga is szexuális zaklatás áldozata volt, és húsz évig egyedül maradt a traumájával. Ennek az írásnak egy gyerekkorában történt abúzus állt a középpontjában, de azt is megemlítette, hogy amikor tizenévesen először megnyílt ezzel kapcsolatban, akkor az őszinteségével visszaélt egy szerzetes tanár. Nem nevezte meg ugyanakkor sem a molesztálóját, sem azt a katolikus fiúgimnáziumot, ahol ez megtörtént.

Képünk illusztráció

AFP / DPA / SEBASTIAN GOLLNOW

Pion cikkét mégis komolyan vette a ferences rend akkori, magyarországi vezetése, olyannyira, hogy vizsgálatot kezdeményeztek abban az ügyben, amely a világi jog szerint egyébként már el is évült. Az újságíró legalább 6–8 érintettről tudott, a többség azonban nem akarta feltépni a régi sebeket, és abban sem sokan bíztak, hogy a vallomásaiknak lehet valódi következménye. Végül Pion mellett még egy áldozat vállalta, hogy beszámol a részletekről, de ez is elegendőnek bizonyult. A rendi vizsgálat megbízhatónak találta az érintettek elmondását, a vizsgálati anyagot megküldték a vatikáni Hittani Kongregációnak és a római ferences központba.

Az atyára ez alapján 12 évre szóló büntetést szabtak ki: eltiltották a nyilvános misézéstől, és attól is, hogy kiskorúakkal, szellemi fogyatékosokkal dolgozzon, továbbá megtiltották, hogy felvegye a kapcsolatot az egykori áldozataival.

Pion (akit Petővel ellentétben részletesen tájékoztatott az egyház ezekről az eredményekről) a szerzetes atya által elkövetett visszaélésekről konkrétan csak a vizsgálat lezárása után beszélt nyilvánosan a 444-nek. Azt mondta, hogy az őt felkereső egyházi elöljárók támogatása kellett ahhoz, hogy bejelentést tegyen az egykori bántalmazója ellen, és azt is kiemelte, hogy az egész folyamat megnyugtató és bátorító volt a számára.

Ez az ügy szokott a pozitív példa lenni, ami megmutatja, hogy milyen az, amikor a katolikus egyház komolyan vesz egy molesztálási ügyet, megfelelő platformot biztosít az érintettek vallomásainak és az áldozatok érdekében jár el. Fontos ugyanakkor hozzátenni, hogy az egyháztól függetlenül még ebben a történetben is perbe fogták az egyik áldozatot.

A katolikus vezetés által bűnösnek talált atya vitatta a vádakat és nemcsak fellebbezett a római döntés ellen, hanem rágalmazás miatt beperelte azt a volt diákját, aki Pion mellett beleállt az ügybe és a vizsgálat során erős állításokat fogalmazott meg róla.

Ezeknek az eseteknek az egyik legfontosabb közös tanulsága, hogy csak akkor van lehetőség az előrelépésre, ha nem a szennyes kiteregetését tekinti az adott közeg (az egyház, és maga a társadalom) a kezelendő problémának. Ahogy a #metoo-t követő magyar nyilvános diskurzust elemző kutató, Tóth Andrea fogalmaz:

amíg nincs társadalmilag elismert és szabadon használható tér arra, hogy az áldozatok nyíltan, a retorzióktól, a meghurcolástól, a hazugság vádjától való félelem nélkül elbeszélhessék a hatalommal való találkozás traumatikus tapasztalatait, addig valóban nem lesz erkölcsi tisztulás, mert az az erkölcs, amely a kiszolgáltatott áldozatot teszi felelőssé az őt ért sérelmekért, az a hatalom birtokosainak erkölcse.