Borfesztiválon halálnak halálával végezni gyönyörű lenne, még akkor is, ha ketten együtt már több mint négyszer elmúltunk húszévesek. Jól fejlett optimizmusunk azonban felülírta éveink számát, legfeljebb az frusztrált, hogy borzasztó zavaró Budavárában a térbeli, időbeli és ivásbeli korlátozottság, mert befogadó képességünk sajnos véges. Miközben araszoltunk befelé, legalább egy dologban biztosak voltunk: a rendszerváltás és a vele járó hússzoros fesztiválozás abban tuti siker, hogy most már nem tucat lőréket gurítanak elénk a pinceborozókban, hanem minőségi italokat lehet Budapest és az ország különböző helyein kóstolgatni. Persze, van, aki még mindig a mennyiség és nem a minőség bűvöletében él. Mindazonáltal Lengyel László politológusunk örökre levetné szürke kardigánját, ha akkora minőségi változások történtek volna a politikai életben, mint a hazai bortermelésben.

E változás méltó érzékeléséhez az egyik legjobb merítési lehetőséget a szokásos szeptemberi borfesztivál adja. Nem volt ez másként idén sem, s hogy a sorsot kihívjuk magunk ellen, az első felvonást direkt szombatra, és direkt a késő délutáni órákra ütemeztük. A szép idő miatt is előre borítékolható volt a tömeg, és tényleg, hosszú sorok kígyóztak a jegyárusító bódék előtt. A rátermettebb fesztiválozók már a szervezők által biztosított wifin megnézték, ki, hol árusít, és milyen programokra lehet beülni. Merthogy a borozás mellett másként is lehetett művelődni: volt Csík, Ghymes, Benkó Dixieland és Hot Jazz Band, valamint Bognár Szilvi és Tompos Kátya koncert, de törleys és szarvasgombás lovagok masírozása is színesítette a képet.

MTI / Szigetváry Zsolt

Kicsit ugyan szégyelljük magunkat, de mi nem annyira a fenti programok miatt mentünk fel a Várba. Ezúttal elkerültük a borbíráló tréninget nyújtó VinAgora sátrat is, és belevetettük magunkat a tömegbe. Miközben kerestük az erőben az egyensúlyt, és igyekeztünk egyszerre újdonságokat felkutatni és régi ismerősök friss boraival is megismerkedni. Erőgyűjtés végett az utóbbival kezdtünk. A tinisen félrecsapott fürtökkel pörgő Zwack Izabella tokaji furmintja jó kezdésnek tűnt, miközben laposakat pillantottunk Kovács Nimród borai felé, ahova csak másnap vezérelt minket a nosztalgia. Az vesse ránk az első követ, aki nem szívesen kortyol a 2007-es Battonage Chardonnay-ból, ami tavaly rendesen hozott dicsőségből a pincészet konyhájára. Kihagytuk viszont mindkét nap Ráspi kiváló, ámde horror áru borait, és inkább a számos díjat elnyert újdondász villányiakhoz, a Vin Arthoz pillantottunk be. 2008-as cabernet sauvignonjuk is szépre sikerült a 2007-es után. Ezután a siklósi Heumannéknál cabernet franc-nal és bordeaux-i házasítással buzdítottuk magunkat.

A következőkben az általunk mindeddig nem ismert tokaji Szent Benedekkel is kísérletet tettünk. Az öntörvényű borász nagy ívben kerüli a Szepsy-Demeter vonalat, és inkább vékonyabb, 12,5-13,5 alkoholfokú italokat készít. Szent Tamás furmintja (különösen a korábbi évjáratok) ennek ellenére képes élményt adni. Másodszori, vasárnapi visszatérésünkkor ugyan megtréfált minket a frissen mosott fesztiválpohár, és ki kellett löttyinteni stichet kapott furmintunkat. (Bizonyos pontokon lecserélhettük poharainkat, ami nagyon jó, most már csak azt kellene valahogy megoldani, hogy ne melegen kapjuk az újat, és valamely szer folytán, ne rontsa az első kóstolást, mert szellőzni nem nagyon van ideje).

Gyimesi Zsuzsa

Szerencsére még aznap semmi sem zavart be legújabb felfedezettünk, a kézműves Balassa pincészet kiváló furmintjaiba, amelyek a mádi és tarcali dűlőket dicsérik. Na meg a borászt, aki 2005-ben rukkolt elő az első palackokkal. Nehéz volt Tokaj-Hegyaljától elszakadni, mégsem álltuk meg, hogy ne okozzunk egy kis zavart az erőben: visszaváltottunk a vörösre, és Tiffán Ede megunhatatlan Régimódi cuvée-jéből is kortyoltunk egyet – ismét Villányból. Mint ahogy másnap Polgár Zoltán, a szintén két lábon járó villányi ikon, okozott nekünk örömteli perceket. Nemcsak a maga kifogyhatatlan derűjével, hanem a 2005-ös cuveé barrique és  2007-es cabernet sauvignon borával. Az ő standjánál fedeztük fel Bálint Csillát és Marschall Miklós egykori városatyát, akiknek bizony nem kis része volt abban, hogy anno megnyílhatott az első borfesztivál a budapesti Vörösmarty téren. Őket szemmel láthatóag nemigen kellett vigasztalni, hogy lemaradtak a történelmi tablóról, mi viszont úgy láttuk jónak, ha orvosi felügyelet mellett folytatjuk a kóstolgatást. Sauska Krisztiánhoz már Feund Tamás agykutató árnyékában csatlakoztunk be, akit többek között azért is kedvelünk, mert komoly tanulmányokban bizonyította, hogy a – jó – bor fogyasztása csak serkentőleg hat a szürkeállományunkra. Nem is húztuk el a poharainkat a Sauska cuveé 111 és 113 elől. A verebek egyébként azt csiripelték, hogy Sauskáné decens nagyestélyiben mostanában vett át egy Decanter-díjat Londonban, hogy pontosan mit illik tudni a befutó borról, arra hamarosan visszatérünk.

Illett volna a kortyolgatások között valami rendes harapnivalót is magunkhoz vennünk, de pár falat sajtnál és egy-két sajtos, tökmagos pogácsánál többre nem volt érkezésünk. Arra kíváncsiak lettünk volna, hogy az egyszerű langalló mikor s miként változott át a fesztiválozások során Szittya pitává, legközelebb ennek is utána nézünk. Annak viszont sehogy se kell utánanézni, hogy lássuk, a tavaly Csirke osztrigája néven debütált bisztrós csapatnak komoly fesztiválos törzsközönsége van már. Az olimpiás Takács Lajoshoz és az U26-os Bernát Dánielhez az idén Encsről csatlakozott az Anyukám mondta Dudás testvérpárja. A zárónap utolsó óráiban sem fogyott ki előlük a sor, a környező padokon szigorú étteremkritikusokat láttunk elégedetten szuszogni. S ahogy nem kellett bő 200 kilométert utazni az encsiek kosztjáért, úgy jöttek ide Pestre ezúttal a villányi éttermek (Mndula, Tenkes, Oportó, Bock panzió) is.

MTI / Szigetváry Zsolt

Tőlünk kosztolás helyett ízváltásként a pezsgők lettek volna elvárhatók, de mert nemrégiben az első hazai pezsgőfesztiválon módszeresen végigkóstoltuk a francia és a hazai bubisokat, most elkerültük az ilyen standokat, és megismerkedtünk inkább néhány külföldi borral. Az IFDT-nél transzcendens élményben részesültünk: megkóstoltuk életünk első olyan Malbec-jét, amelyik nem a nyelőcsövünkbe égetett tannincsatornán óhajtotta elhagyni a torkunkat. A franciaországi, cahors-i tétel ugyan minden pénzt megér, de kicsit megrettentünk az áraktól.

Már igencsak jókedvűen értünk el az Errazuriz – Wine Age standjához. Az importőr valamiért nagyon szeret megjelenni a Playboy magazinban, amit csak azért nem értünk, mert pucér nők nélkül is nagyon szépek a boraik. Néhány bemelegítő olasz bor után aztán megnyílt az ég, ahonnan villámcsapás ért, miközben a tenger felől Dionüszosz elégedetten mosolygott: poharunkba a Stag’s Leap cabernet sauvignonja, méghozzá a 2006-os Cask 23 került. Az ilyen borokról a Wine Spectator oldalakat szokott írni, alig akad olyan gyümölcs vagy zöldség, amelynek az ízét vagy illatát ne ismernék fel a gyönyörű borban a kreatív borszakírók. A lista mellékelésétől most eltekintenénk, de a kaliforniai csoda (megjegyezzük, a nagyjából 130 ezer palackos kapacitású pincészetet 2007-ben 185 millió dollárért, azaz kb. 36 milliárd forintért adták el) 1976-ban elhozta a párizsi világversenyen a legjobb vörösbornak járó díjat. A vakteszten a top bordeaux-iakat körözte le a Stag’s Leap. A budapesti borfesztiválon díszvendég franciák azóta sem tértek magunkhoz, és mi is csak alig.

Nehéz szívvel ballagtunk hazafelé a Várból és a sok meg nem kóstolt bor felett szomorkodtunk. Depressziónkat oldandó, benéztünk egyikünk szűkebb pátriája, a Wekerletelep aznapi miniborfesztiváljára, ahol a Válibor kéknyelűje vigasztalt meg – idén ilyen jó kéknyelűt még nem ittunk. A másik meglepetés a Tokajban termett vörösbor volt. Igyekszünk megtudni, hol és hogyan készült a kéz alatt kóstolt kékfrankos-kurucvér- és még ki tudja milyen cuvée, és arról alkalomadtán beszámolunk olvasóinknak.

MTI / Szigetváry Zsolt

Szerencsére adódott még három szűkös óránk vasárnap este is a borfesztiválra, így visszatérve a már fentebb említetteken túl tényleg csak újra felfedezni mentünk a kedvenceinket. Szubjektivizmusunk elébb Demeter Csabához vezényelt, ha már lecsúsztunk a minapi borgondolat kurkászásról, amit a budapesti Chanson étteremben hozott össze mások mellett dr. Csernussal. A standon először a hárslevelű-chardonnay-szürkebarát-rajnai rizling-olaszrizling többnejüségből született 2006-os Eger Csillagát vettük magunkhoz, majd a 2009-es ½ 8-at, ami nem kicsit bizonyítja, hogy sillerből is lehet jót csinálni. Ránk is fért ez a megbizonyosodás, annyi sillernek nevezett valamivel találkoztunk csak az idén, kényszerűségből munkailag. Itt viszont, ha már egri soron jártunk, persze, hogy Bolyki friss Királyleánykája és a 2009-es Indián Nyár sem maradhatott ki. Hiszen éppen, hogy most is indián nyár van, nem? Különben már csak nézegetni is szeretjük az Ipacs-féle címkéket a palackjain.

Mielőtt elhagytuk volna a terepet, ürítettünk még egy búcsúpoharat a Vylyan standjánál, annak eleven emlékére, hogy a maga idején ott lehettünk az Ördögszántotta hegyen a 2006-os Duennium csapra verésekor. Most túrázás nélkül is igen jólesett. A szomszédos sajtópavilon takarásában észrevettük László Ágnest, a fesztivál sajtófőnökét, akit rég láttunk ilyen jó kedvűnek. Meg is volt rá minden oka, a húszéves „gyermek” igen sikeres.