Matolcsy: az ember, aki pénznyomdával álmodik
Matolcsy György jegybankelnökké jelölésével olyan politikus kerül a Magyar Nemzeti Bank élére, aki a monetáris politikában addig jutott, hogy ha nincs pénz, nyomtatni kell, a pénzügyi rendszer rosszindulatú hókuszpókusz, az infláció pedig hangulat. Áttanulmányoztuk Matolcsy megjelent könyveit, fontosabb írásait azzal kapcsolatban, hogy az elmúlt több mint 20 évben mit gondolt az MNB működéséről. Monetáris politikai Greatest Hits by Matolcsy (1990-2013).
Matolcsy György kinevezése a Magyar Nemzeti Bank élére történelmi fordulat: a rendszerváltás óta ő lesz az első jegybankelnök, aki szerint a pénzügyi rendszer mindössze rosszindulatú nyerészkedés. Ezt tavaly novemberben fejtette ki, a magyar gyermekek fenekén lévő piros pöttyökről elhíresült hódmezővásárhelyi beszédében: „Fontos mindaz, ami fogható, ami termelés, ami nem pénzügyi spekuláció. Nem a nem látható világ, nem a különböző pénzügyi hókuszpókuszok. Hát azok a lopásnak és a rablásnak a különböző, jópofa trükkjei.”
Jegybankelnökként Matolcsy többek között ennek a hókuszpókusznak a stabilitásáért fog felelni a jegybanktörvény szerint, és kevés a remény arra, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott. Matolcsy gazdaságpolitikával és monetáris politikával kapcsolatos vélekedései ugyanis egyáltalán nem újak, és többségükhöz már a kilencvenes évek eleje óta ragaszkodik, ami könnyen lekövethető az elmúlt két évtizedben megjelent cikkeiben, megszólalásaiban és könyveiben. Az általa sokat emlegetett magyar „aranyos, játékos, de már látszik a foga”-kistigris, mint a magyar gazdaság metaforája, már a kilencvenes években megszületett (Matolcsy azon nyomban el is nevezte Bédunak, Budapest és Észak-Dunántúl neveinek összevonásával). Ahogy Matolcsy monetáris politikáról alkotott elképzeléseinek magja is megvolt már akkor.
Hangulatos hely lesz a jegybank
Matolcsy már 1998-ban megjelent Sokk vagy kevés? című első könyvében amellett érvelt, hogy téved, aki a haszonelvű racionalitás szempontjából nézi a világot. A gondolat ennél is régebben fogant: Kopátsy Sándortól, Matolcsy idén 91 éves mentorától származik. (Kopátsyval, aki a Pénzügykutató alapítója és a reformközgazdász nemzedék egyik tagja volt, több évtizedes barátság köti össze, és a kilencvenes években együtt dolgoztak a Pénzügyminisztériumban, majd a Privatizációs Kutatóintézetben).
Matolcsy már akkor azt gondolta, hogy a racionális intézkedések hosszú távon sokszor irracionálisak, míg a rövid távon irracionálisnak tűnő lépések a legracionálisabbnak bizonyulnak hosszú távon. Szerinte ezt mutatja az egész gazdaságtörténet, és nem kivétel ez alól a monetáris politika története sem. Mint az 1998-ban megjelent könyvben írja, ez a gondolat van jelen „a piramisoktól a középkori katedrálisokig, Roosevelt közmunkáitól az 1933 utáni pénznyomtatásig (aminek nem volt sem aranyteste, sem aranyalapja, tehát irracionális papír volt csupán)”.
Matolcsy pontosan emiatt kifejezett ellenszenvvel viseltetett a monetáris politikai gondolkodással szemben, ami jegybankelnökként elvileg a feladata lesz. Cikkeiben sokszor kifejtette, hogy Magyarországon a kilencvenes évek elejétől a gazdaságpolitikában a pénzügyi eszközök monopóliuma alakult ki, a gazdasági kormányzást a monetáris intézmények túlhatalma jellemezte. Ezzel a „monetáris, neoliberális gondolkodással” az volt a legnagyobb problémája Matolcsynak, hogy „visszahozta Magyarországra a hagyományos, gyakorlatilag csak pénzzel mérő racionalitást”. Ezzel szemben Matolcsy gazdasági szótárának kulcsszavai a „szeretet, sejtés, hit, bizalom, részvétel és részvét”, amelyek szerinte a világ legnagyobb vállalatait sikerre vitték.
| Az IMF esküdt ellensége |
Matolcsy nézeteiben kezdettől fogva meghatározó volt, hogy ellenszenvvel viseltetett a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel (IMF, Világbank) szemben. Sokszor bírálta a magyar gazdaságpolitikát és a Magyar Nemzeti Bankot a kilencvenes években, amiért „pápábbak akartak lenni a pápánál”, kritikátlanul, nem pedig „szűrten” fogadták meg a nemzetközi szervezetek tanácsait mindenekelőtt az államadósság kezelésében és a gazdasági reformok terén. Matolcsy akkori álláspontja szerint a nemzetközi szervezetek az ország eladósításával a politikai függést akarták fenntartani. Ennek eszköze az általuk erőltetett gazdaságpolitikai ideológia volt. Mint 1998-ban megjelent első könyvében írta, „1990-92 között a magyar gazdaságpolitika alakításában döntő befolyáshoz jutottak a Nemzetközi Valutaalap elvei és szemléletmódja… A magyar gazdaságpolitika néhány meghatározó műhelyében (Magyar Nemzeti Bank és Pénzügyminisztérium) erős hajlam volt az IMF gondolkodásmódjának kritikátlan átvételére, a monetáris és neoliberális receptek vegytiszta alkalmazására.” |
Innen már csak egy lépés, hogy Matolcsy az egész gazdaságirányítást pszichológiai kérdésnek tekintse. Egy 1996-os Világgazdaságban írt cikkében azt írja: „Az infláció és az adó alapvetően hangulati elemek (lám, Musilnak van igaza, a világ csak hangulat): az is számít, mennyi, de még jobban, mennyit hisznek.” Attól kezdve ez többször is felbukkan Matolcsy nyilatkozataiban, és elmúlt három éves gazdaságpolitikájára is rányomta a bélyegét a „hangulatcsinálás”.
A pénznyomtatás álma
Matolcsy unortodox, irracionális látásmódja már pályája elején sem csak ártatlannak tűnő irodalmi utalásokban jelent meg. 1990-ben, 35 évesen lett Antall József miniszterelnök tanácsadója, azonban csakhamar távoznia kellett a minisztériumból, ugyanis már akkor összeütközésbe került a később monetáris, neoliberálisnak nevezett vonallal (amit Rabár Ferenc, majd Kupa Mihály képviseltek). Utóbbiak pénzügyi és megszorító szemléletével szemben Matolcsy már akkor a gazdaság élénkítését szorgalmazta, mégpedig pénznyomtatással. Infrastrukturális beruházásokkal és adókedvezményekkel támogatott dinamikus növekedést szeretett volna látni, az ehhez szükséges forrást pedig jegybanki pénzteremtéssel tartotta elérhetőnek. Írásai alapján ez lett Matolcsy egyik leggyakrabban visszatérő unortodox monetáris politikai gondolata a kilencvenes években, de egészen a kétezres évek közepéig fel-felbukkan.
Nem hallgattak rá, sőt Matolcsy szerint 1991-ben „monetáris puccsot” hajtottak végre az új jegybanktörvénnyel, amely szerinte a belső államadósság felduzzasztását és a költségvetés mozgásterének szűkítését célozta a neoliberális ideológia nevében. Ez volt az első törvény ugyanis, amely részben korlátozta a jegybank pénznyomtatását. A pénznyomtatás korábban úgy működött, hogy amikor a kormánynak szüksége volt pénzre, akkor a jegybank nulla kamatozású hitelt adott neki többletpénz kibocsátásával. Matolcsynak valójában a piacgazdaságra jellemző monetáris politikába és adósságkezelésbe való átmenet nem tetszett, hiszen azt a rendszerváltás előtti gyakorlatot siratta, melynek köszönhetően a kilencvenes évek elejéig gyakorlatilag a teljes belső államadósság ilyen nulla kamatozású, mint fogalmazott „nincs vele baj, eláll” hitel volt. Ugyanezzel a logikával bírálta azt is, hogy a kilencvenes évek első felében piaci kamatozásúvá alakították (kötvényesítették) a nulla kamatozású belső államadósság nagy részét, és azt is, hogy nem jegybankpénzből konszolidálták a bankokat 1992-1996 között.
Az adósság növekedése akkor „fordítható a visszájára, ha a monetáris és neoliberális közgazdasági vonal megtörik. Akkor nulla-kamatozású jegybanki hitellel, azaz pénznyomással lehetne fedezni legalább a forintban fizetett kamatokat” – írja Matolcsy György még 1998-ban is. Konkrét javaslatot is tett a pénznyomtatásra, mint írta: „fedezzük a belső államadósság kamatait mintegy 700 milliárd forintos összegben pénzkibocsátással, és tegyük ezt mindaddig, amíg az infláció egy számjegyű nem lesz!”.
Hóember napsütésben
Az infláció csökkentése pénznyomtatással irracionális ötlet volt már akkor is, hiszen a pénznyomtatás éppen hogy gerjeszti az inflációt. Matolcsy egyébként ezt már az ötlet hangoztatása idején is elismerte, de nem zavarta, sőt lépten-nyomon az infláció csökkentésének fontosságát hangsúlyozta, és a pénzromlást az egyik legnagyobb problémaként írta le a kétezres évek közepéig, sajátos látásmóddal.
A kilencvenes években a magas inflációt gerjesztő gazdaságpolitikát azért bírálta elsősorban, mert úgy gondolta, „az infláció felolvasztja a szilárd halmazállapotú korábbi vagyontárgyakat” és azokat átszivattyúzhatóvá teszi elsősorban a reálgazdaságból a pénzgazdaságba, illetve külföldre. Az infláció veszteseinek vagyonvesztése ugyanis azoknál jelenik meg, akiknek a jövedelme az inflációt meghaladó mértékben nő – írta, és egy fantáziadús hasonlattal élt: „A hóember az a régi vagyontömeg volt a magyar gazdaságban, az ingatlanoktól az állami vállalatokig, amelyiket a napsütés, azaz a tartósan magas infláció felolvasztott”, és így gyorsan és rejtetten átcsoportosíthatóvá vált. Matolcsynak ezen felül azért is problémája volt az inflációval, mert úgy látta, hozzájárult a belső kereslet és fogyasztás visszaeséséhez, a bérek és a jövedelmek ugyanis nem követték az árak emelkedését.
Gyenge forint, erős forint
Matolcsy másik többször visszatérő ötlete az volt, hogy a monetáris politikának a forint gyengítésével kell támogatnia az exportot, illetve drágítania az importot. Emiatt elhibázottnak tartotta, hogy 1992-től egészen 1995-ig hagyták erősödni a forintot, amikor végül Surányi György és Bokros Lajos a forint egyszeri nagy, majd folyamatos csúszó leértékelése mellett döntött. A vámpótlék mellett ez volt az egyetlen, ami Matolcsynak tetszett a Bokros-csomagban.
Mint az infláció esetében azonban, Matolcsy az árfolyampolitikában sem épített fel következetes álláspontot. Gazdasági minisztersége idején ugyanis támogatta, hogy 2001-ben az Orbán-kormány és a Járai Zsigmond vezette Magyar Nemzeti Bank a korábbi árfolyampolitikai rendszer megváltoztatása mellett döntött, és a gazdaságpolitika iránytűjeként az euró bevezetését jelölték ki. Az új rendszer erősítette a forintot és letörte az inflációt, amire Matolcsy sikeres lépésként emlékezik vissza 2008-ban megjelent Éllovasból sereghajtó című könyvében. Úgy vélekedett, a lépés nem hozta lehetetlen helyzetbe az exportálókat, de nem szabadította el az importot sem. Azt elismeri, hogy a hazai kis- és középvállalatok számára súlyos teher volt az erős forint, de cserébe fejlesztési forrásokat kaptak.
Ortodox kitérő
A vad elképzeléseknek tulajdonképpen jót tett, hogy Matolcsyt 2000 januárjától gazdasági miniszternek nevezte ki Orbán Viktor. Ugyanis miniszterként látszólag megszelídült, az ötletek egy időre eltűntek. Voltak, akik szerint miniszterként megtagadta korábbi nézeteit. Ő ezt úgy fogalmazta meg egy interjúban, „egy miniszter részéről már nem férhetnek bele olyan vélemények, értékelések, amelyek a múltra vonatkoznak. Ennyiben a saját múltunkon túl kell lépni”. Még a pénznyomtatásra is azt mondta, azt akkor, a kilencvenes évek elején kellett volna megcsinálni, már nem lehet.
Ebben az időben nagyon erősen hatott a Járai Zsigmond féle ortodoxia a kormányban, és Matolcsy is beállt mögé. Még a 2008-as könyvben is azt kéri számon a szocialista-liberális kormányokon, hogy eltolták, majd törölték az euró bevezetésének céldátumát, és a feltételeinek teljesítését, köztük a 3 százalék alatti inflációs célt. A másik nagy hiba a forintot gyengítő sáveltolás volt 2003-ban, amikor Matolcsy szerint a Medgyessy-kormány árfolyam-politikai ellenreformot hajtott végre, a Magyar Nemzeti Bank, vagyis Járai egyetértésével. A Járai-féle jegybankra úgy emlékszik vissza, mint a legszilárdabb bástyára a 2002 utáni években, amely kiszámítható és megbízható működésével részben kiegyensúlyozta a kormány elveszített hitelességét.
Hangsúlyozza azt is, hogy „az infláció közellenség”, és nagy károkat okoz, ha a kormány feladja az infláció elleni küzdelmet. Mert bizonytalanná válik a beruházások megtérülése, ugyanis romlik a tisztánlátás és a megbízható kalkuláció lehetősége, és a beruházások elmaradása miatt a költségvetés végül többet veszít, mint nyer. Ez azonban 2008-ban már inkább a szocialista kormányt körülvevő bizalmatlanság politikai célzatú ellentételezése. Matolcsy akkoriban a deficitcél és a konvergenciaprogram, valamint az MNB inflációprognózisának betartására szólított fel.
Csakugyan?
Az ortodoxia – amit a kétezres években képviselt – azonban csak a felszín, és inkább azt mutatja, hogy Matolcsy megtanult hallgatni. Mögötte időről időre felbukkannak a régi vad ötletek is. 2000 nyarán továbbra is olyan nyilatkozatokat ad, hogy a gazdaságpolitikában is a közösség szempontjait középpontba állító korszaknak kell következnie, a gazdaságirányításnak ki kell szakadnia a monetáris politika bűvköréből.
A bankóprést még évekkel később sem tudta elfelejteni. 2002-ben pedig egy november végi konferencián azt fejtegette, hogy az Antall-kormánynak fedezetlenül is pénzt kellett volna nyomtatnia az infrastrukturális fejlesztések finanszírozására. Még 2004 áprilisában is melegen tartotta az ötletet: a japán pénznyomtatás beindításával kapcsolatban arról írt keserűen, hogy a kilencvenes években néhány közgazdásszal ő is pénznyomtatást javasolt, de „az eretnekeknek méltán kijáró megvetés és kacagás – a kerékbetörés csak azért maradt el, mert már kiment a divatból – keretében részben külföldre száműzték”. Mint írja, még 1995-96-ban is felütötték fejüket az eretnek nézetek, „de a magyar közgazdászszakma sikerrel nyomta el az újabb zendülést, és a pénznyomást olyan eredendő bűnnek bélyegezte, amit komoly ember még gondolatban sem követ el. Csakugyan?” – veti fel Matolcsy.
Ekkoriban ismét unortodox irányba hajlik, és eltávolodik a Járai féle ortodox vonaltól. Egy konferencián már azt mondja, nincs ideális, optimális időpont az euró bevezetésére, a maastrichti kritériumokat nem a most csatlakozott országokra találták ki, sőt a feltételrendszer maga is hibás, és fontosabb a növekedés beindítása, amelyhez magasabb infláció, magasabb államháztartási hiány és folyó fizetési mérleg-hiány társítható. „Ha sikerül így gyorsítani a gazdaságot, akkor majd adódik egy céldátum.” Ebben amúgy hasonló nézeteket vallott Surányi György, volt MNB-elnök is. Ezekkel a nézetekkel egyébként Járai akkor hangsúlyozta, hogy nem ért egyet.
Manapság a pénzcsinálást csak olyan formában tartaná elképzelhetőnek, hogy az MNB a másodlagos piacon állampapírral kereskedne.
Eljött az idő
A 2010-es kormányzás azonnal a jegybank elleni támadással indult. Orbán Viktor első miniszterelnöki sajtótájékoztatóján nylítan le offshore-lovagozta Simor Andrást. Közvetlenül a 2010-es választások előtt egy májusi interjúban Matolcsy György is azt mondta, a jegybank 2003 nyara óta súlyos szakmai hibákat vétett, és ezekből nem tanult. Matolcsy legnagyobb problémája az volt, hogy a jegybank magasan tartotta az alapkamatot, és egyedül az infláció elleni küzdelmet tartotta szem előtt, a gazdaság élénkítését nem támogatta. Pedig a monetáris eszközöknek széles tárháza van – mondta már akkor. Már 2010 nyarán hangsúlyozta Matolcsy, szükség van a mostaninál rugalmasabb monetáris politikára is.
Nem valószínű, hogy nem gondolta komolyan az unortodoxiát, az akkori üzenetek ugyanis megegyeznek azokkal, amelyeket Matolcsy az elmúlt fél évben is mondott a jegybankról: fontos a kormány és a jegybank szövetsége, a növekedés beindítása és az infláció féken tartása. Hangsúlyozta: ennek az együttműködésnek a keretében a Magyar Nemzeti Bank olyan eszközökkel élhet, "amelyekkel minden okos jegybank él már (...) a válság után, a válságból való kilábalás érdekében". Hozzátette, 12-16 olyan eszközt alkalmaznak nyugati jegybankok, amelyek úgy erősítik a gazdaságot, hogy közben nem engedik elfutni az inflációt.
2010-ben azonban nem működött a dolog. Egy szeptemberi rendezvényen Matolcsy azt mondta: a kormány szerint lehetőség lenne monetáris ösztönzésre is, ám a jegybank vezetése láthatóan nem partner ebben. A választások után még remélhette a kormány, hogy Simor András lemond, és lehetővé válik a lazább monetáris politika, de a jegybankelnök nem így tett. Sőt, az MNB Matolcsynak tankönyvet készített a monetáris politikáról. Az MNB ellenállásával megkezdődött a három évig tartó háborúskodás. Ennek azonban Simor leköszönésével vége, Matolcsyval pedig egy új, kormánybarát politika veszi kezdetét a jegybankban. Az unortodox tervekről egyelőre csak kiszivárgott információk vannak.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
