"Az állami rendszerbe való visszalépéssel semmilyen kár nem érhet senkit" – áll abban a kormányzati tájékoztatóban, amelyet a 2011 elején véghezvitt radikális nyugdíjreformmal kapcsolatban adtak ki. Az 1998-ban indult hárompilléres rendszer megszüntetésével kapcsolatos vita a napokban újra fellángolt, miután a laikusok számára is világossá vált: egyéni számlák helyett az államkasszában landolt a pénztáraktól lenyúlt vagyon.

Ahhoz hogy megértsük, ezzel miért problémás, és hogy miért is lépett a kormány a válság kellős közepén, menjünk vissza az időben bő húsz évet. A II. világháborút követően kialakított állami, felosztó-kirovó nyugdíjrendszerének fenntarthatósága a kilencvenes években rendült meg azzal, hogy visszaesett a korábban teljes foglalkoztatottság, így pedig a kassza bevétele is. Ráadásul az a Ratkó-generáció, amelyiknek a befizetése korábban garantálta a nyugdíjrendszer stabilitását, vészesen közeledett a nyugdíjkorhatár felé, így amíg korábban sok befizetésből kevesebb ember nyugdíját kellett kihozni, ez kezdett megfordulni.

A Horn-kormány döntése nyomán 1998-ban a rendszer tehermentesítésére indult el a hárompillérű nyugdíjmodell, amelynek második pillére a kötelező magánnyugdíjpénztár volt. Ennek lényege, hogy az állam által elvárt nyugdíjjárulék nagy része az állam helyett egy magánpénztárhoz áramlik, amely a nyugdíjkorhatár elérése után a tagdíjakból keletkező alapból fedezi az ellátás meghatározott hányadát.

Tüntetés a magánnyugdíjpénztári rendszer átalakítása ellen 2010 decemberében

Túry Gergely

Ebben a rendszerben van azonban egy bökkenő: a nyugdíjfizetés terhe alól csak több évtized múlva mentesül a nyugdíjkassza, a kieső befizetést ezért pótolni kell, hogy az ellátást a mostani nyugdíjasoknak is fizetni lehessen. A reform kiötlői optimistán úgy gondolták, a javuló gazdasági mutatóknak köszönhetően növekvő államháztartási bevétel pótolja a kiesést.

Ez azonban nem így történt. A kétezres évek második felében már évente 300 milliárd forintot meghaladó terhet jelentett a költségvetésnek a nyugdíjkassza kipótlása a pénztárakba áramló tagdíjak összegével.

A 2010 végén elfogadott törvénymódosítással ezt a 2011 elejére már csaknem 3000 milliárd forintra duzzadt pénzállományt rekvirálta az állam. Ám az már akkor is látszott: ahogy végrehajtották mindezt, úgy aligha oldódnak meg a nyugdíjrendszer problémái. Ahelyett ugyanis, hogy a pénzt, úgy ahogy van, a nyugdíjkasszába pakolta volna át, egészen mást tett a kormány.

Amiből nem lett semmi

Először is azt ígérte, hogy egy részét a nyugdíjrendszerben létrehozandó egyéni számlákon helyezi el, másik részét pedig annak az államadósságnak a visszafizetésére fordítja, amelyet a kormány állítása szerint megduplázott a hárompilléres rendszer finanszírozása. Az egyéni számlák létrehozását még egy országgyűlési nyilatkozat is garantálta, amelyből azonban mindössze egy dolog valósult meg: a befizetések reálhozama után nem kellett adót fizetni az állami rendszerbe visszalépő tagoknak. 

Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter 2010 novemberében, az államosítás bejelentésekor

MTI

Az állami rendszerben történő jóváírásból azonban nem lett semmi. Pontosabban a befizetéseket 2013 óta követni lehet az Ügyfélkapun keresztül, de a 2011 előtti „hozomány” egy életre elveszett – pedig azokról pontosan tudni lehetett volna a magánpénztárak nyilvántartásai alapján.

Azon túl, hogy ez az egyének számára igazságtalan lehet, az egyéni számlák hiánya még egy nagy veszélyt hordoz. A kötelező magánpénztárak kiiktatása után a teljes nyugdíjfizetés az államra hárul, annak minden sokszor emlegetett kockázatával együtt. Éppen ezért nem lehet összehasonlítani a Matolcsy-féle reformot a lengyelek 2013-as intézkedéseivel, pedig ott szintén elvonták a kötelező pillér befizetéseinek állampapírokban tartott részét és a rekvirálással ott is az államadósságot akarták csökkenteni.

Ott azonban ezt valóban úgy csinálták, hogy közben a rendszer fenntarthatóságát is sikerült javítani. A kulcs – azon túl, hogy nem igyekeztek sóval behinteni a magánpénztárakat – az, hogy ott már 1999 óta léteztek egyéni számlák. Így pontosan követni lehet, hogy az állami rendszerbe visszalépők nyugdíjának mekkora hányadát kell a magánpénztáraknak állni, ami a következő évtizedekben egyre nagyobb mértékben veszi le a terhet az állam válláról.

A csodafegyver az államadósság ellen

A magyar rendszer fenntarthatóságát azonban igazán az rontotta, hogy a ma is csaknem egy évi ellátást fedező

pénzből egy fillér sem került a nyugdíjkasszába.

Az elvont 3000 milliárd forintból nagyjából 1400 milliárdot tartottak a pénztárak állampapírban, ez automatikusan az adósságot csökkentette. A (befektetési jegyekben és részvényekben tartott) maradékkal kezdett tőzsdézni a kormány – méghozzá, mint kiderült, igen komoly veszteségekkel –, és mindössze három év kellett, hogy az egészet felélje. 

MTI / Máthé Zoltán

Valamivel több mint 2000 milliárd forint jutott az államadósság csökkentésére, 459 milliárddal a központi költségvetést pótolták ki még 2011-ben, 233 milliárd a pénztártagok reálhozamának kifizetésére ment el, a maradék pedig magyar stratégiai cégek értékpapírjaiból állt, amelyek a vagyonkezelőhöz kerültek.

De mit keres az MNB-nél?

Nagy vihart kavart a napokban az, hogy kiderült: a nyugdíjpénztári vagyon – tételesen 2856 milliárd forint – a Magyar Nemzeti Bank elszámolásaiban bukkant fel. Matolcsy György jegybankelnök – a 2011-es einstandot levezénylő miniszter – egy ezzel kapcsolatos képviselői kérdésre azt mondta: mindez elszámolástechnikai kérdés, egyben a Magyarország pénzügyi számlái 2014 című 114 oldalas dokumentum vonatkozó fejezetét ajánlotta a kérdező, Tóth Bertalan szocialista képviselő figyelmébe.

Az elemzés vonatkozó fejezetéből két figyelemreméltó dolog azért kiviláglik:

• az összeg az átvételkor a háztartásoktól az államhoz került át
• a 2014 óta alkalmazott módszertan szerint 35 évre elosztva (2012–2046 között) javítja az államháztartás egyenlegét.

Vagyis a nyugdíjba készülők egy életre búcsút mondhatnak korábbi befizetéseiknek. Ráadásul úgy, hogy azt az MNB egy 2016-os tanulmányában is elismerte: Magyarországon sem a nyugdíjrendszer fenntarthatóságának klasszikus eszköze, a korhatár emelése, sem a magán-nyugdíjpénztári rendszer átalakítása nem növelte érdemben a nyugdíjak nettó bérekhez viszonyított szintjét. 

Magyar Nemzeti Bank

A nyugdíjkassza helyzetét természetesen javította, hogy újra minden pénz az államhoz kerül, ám az egyensúly csak 2035-ig tartható fenn. Utána a hiány, „részben demográfiai okok miatt, fokozatosan a reformok előtt becsült értékekhez hasonló, GDP-arányosan 4-4,5 százalékos szintre emelkedik” – fogalmaz a Berki Tamás, Palotai Dániel és Reiff Ádám által jegyzett tanulmány. 2045 után éppen az állam megnövekedő terhei miatt nő a deficit.

Mindez az öregségi ellátás összegét is befolyásolja. Amíg most az utolsó bér kétharmada a nyugdíj kezdő összege, számítások szerint 2030 körül már csak a fele lehet, a 2040-es években pedig akár a harmadára eshet vissza.

Ennyit arról, hogy – mint a 2011-es reform kiskátéja fogalmazott – „Az állam feladata az, hogy a nyugdíjakat megvédje és biztosítsa, hogy mind a mostani, mind a következő nemzedékeknek nyugdíjellátása biztonságban legyen”.

Mi lett a maradókkal?

A nyugdíjreform kommunikációja nagyjából kimerült abban, hogy a kormány több tagja, például a nyugdíjak megvédésére kinevezett megbízott, Selmeczi Gabriella démonizálta a magánnyugdíjpénztárakat, csődöt vizionálva az ott maradóknak. Ez azonban nem volt elég: a kormány minden jogszabályi eszközzel is igyekezett elérni, hogy senki ne maradjon a magánrendszerben. 

MTI / Földi Imre

Akik maradnak, azoknak a béréből ugyanúgy vonják a munkáltatói nyugdíjjárulékot, ám 2010 utáni befizetéseik után nem jogosultak a nyugdíj állami részére. És mindezt egy olyan törvényben helyezték el, amelynek a „nyugdíjpénztár-választás szabadságáról” nevet adták. A nyugdíjpénztárak működését is szigorították az eltelt időszakban: korlátozták működési költségeiket, felszámolást írtak elő azok számára, ahol a tagok kevesebb, mint 70 százaléka fizet tagdíjat – nem véletlen, hogy az elmúlt évekre mindössze négy ilyen pénztár maradt.

Mégsem járt rosszul az a 2 százalék (nagyjából 60 ezer ember), aki nem engedett a zsarolásnak. Sőt: egy friss összesítés szerint az elmúlt hat év alatt, 2017 végére tízszázalékos infláció mellett átlagosan 70 százalékkal nőtt a megtakarításuk értéke.