Ha nem is derült, de csak enyhén borús égből érte Magyarországot a villámcsapás. Pontosabban: a pénzpiacok kiszáradása. Ez történt 2008. október 9-én, amikor leállt a magyar állampapírok piaca, akkorát zuhant a BUX, hogy le kellett állítani a kereskedést, az OTP árfolyama összeomlott, a forint árfolyama úgyszintén, és leálltak a határidős devizapiacok is.

Bekövetkezett a totális piaci fagyhalál állapota. És nehéz volt közvetlen oksági láncolatot felállítani, hogyan érte el a magyar piacokat az Egyesült Államok másodrendű jelzálogpiaci válságának tovagyűrűző hatása, az nyilvánvaló volt, hogy nincs gyors menekvés.

Pedig a 2001 és 2006 közötti pénzügyi lazaságot, állami túlköltekezést lezáró stabilizáció után javultak Magyarország pénzügyi mutatói, a piacok többnyire méltányolták, hogy a Gyurcsány-kormány rászánta magát a költségvetés rendbetételére. A kormányfő abban reménykedett, hogy a gazdaság lassan visszaáll az évi 3-3,5 százalékos növekedési pályájára.

"Röhögtünk Gyurcsányon, ma már nem tennénk" - mi lett a válságban edződött "2008-as évfolyammal"?

Most már keresnek annyit, amennyit tíz éve szerettek volna, kevesebb gyereket vállaltak, mint amennyit akartak, vagy épp rég elhagyták az országot. A válság megtépázta, de nem gyűrte le őket.

Kevésbé volt bizakodó a Nemzetközi Valutaalap, amely szokásos éves konzultációjának lezárása után, 2008. július 29-én megállapította: üdvözli az éles pénzügyi fordulatot és a fizetési mérleg javulását, de a magyar állam adóssága és magyarországi gazdasági szereplők külső kötelezettsége még mindig túl nagy. Az IMF figyelmeztetett, hogy a súlyos sebezhetőség és a globális pénzügyi feltételek elmúlt években bekövetkezett romlása veszélyes kombináció, ezért az államadósságot tartósan csökkenő pályára kell állítani. Külön hangsúlyozta, meg kell vizsgálni, mennyire sebezhető a bankrendszer.

De akárhogy olvassuk is tíz év távolából az akkori dokumentumot, az összeomlásnak még csak a halvány árnyéka sem bukkan fel benne. Mégis bekövetkezett.

A pénzpiacok globális leállásának közvetlen hatásain – a pénz- és hitelszűkén, a recesszión, a defláción – négy-öt év alatt lett úrrá a világ. A leginkább eladósodott államokat – köztük Magyarországot, de öt, nála fejlettebb euróövezeti tagállamot is – nemzetközi segítséggel állították talpra, a legsúlyosabb helyzetbe sodródott bankokat szanálták, némelyiket átmenetileg államosították. Az euróövezet a bankunióval, az Európai Stabilitási Mechanizmussal erős pénzügyi védőhálót épített ki. A szociális hatásokat, például a növekvő egyenlőtlenségeket viszont sok országban mindmáig nem sikerült enyhíteni.

10 évvel a nagy krach után: a megmentett gazdagok és a populisták jártak jól

Donald Trumpot és a populizmus előretörését, az extrém alacsony kamatokat, a jövedelmi szakadék szélesedését és az ortodox közgazdaságtan megkérdőjelezését mind a tíz éve kirobbant pénzügyi válságnak köszönhetjük.

A politikai utóhatások pedig kifejezetten fenyegetők. Világszerte erősödik a politikai radikalizmus, az elitellenesség, a globális pénzügyi és kereskedelmi rendszer meg-megújuló támadásokkal néz szembe, az európai integráció lelassult.

Szakértőket kérdeztünk arról, tanult-e a világ a 2008-as válságból?

Király Júlia (egyetemi tanár, a Magyar Nemzeti Bank korábbi alelnöke)

Az emberek megtanulták, hogy veszélyes lehet eladósodni. A bankok megtanulták, hogy a felelőtlen hitelezés tartós válsághoz vezethet. A gazdaságelemzők megtanulták, hogy a pénzügyi rendszer működését jobban be kell építeni az elemzéseikbe. A felügyeletek megtanulták, hogy hosszabb távra kell előrenézni, a piac szükségszerűen rövidlátó gondolkodását ellensúlyozni, olyan játékfeltételeket, szabályokat, ajánlásokat kialakítva, amelyek a hosszú távú biztonságot, a ciklusok tompítását garantálják. A jegybankok megtanulták, hogy nem mindig jól működik a pénzügyi rendszer, nem mindig tudnak az alapkamat mozgatásával sikert elérni. Szóval, minden szereplő sokat tanult.

Király Júlia

Fülöp Máté

A következő válság kialakulását mindez nem fogja megakadályozni.

Egyrészt azért, mert az emberi természettől elidegeníthetetlen „mohóság és félelem” mindig újabb buborékokat fog generálni, majd kipukkasztani. Másrészt, mert a válság mindig más formában érkezik, leginkább a rendkívül rezisztens és mindig új formában támadó vírushoz hasonlít. Az egyetlen, amit tanulságként magunkkal vihetünk: a társadalomnak, a gazdaságnak olyan intézményeit, működési rendjét kell kialakítani, hogy a válság pillanatában az együttgondolkodás kialakuljon, a szabad gondolatokon alapuló válságkezelő ötletek be tudjanak épülni a gyors és hatékony cselekvésbe. Ez sikerülhet. Csak ennek ma és itt kicsi a valószínűsége.

Tíz éve omlott össze a világ - csak ezt akkor még nem láttuk

Ma tíz éve omlott össze a Lehman Brothers, az amerikai bank csődjéhez kötik a globális pénzügyi válság és az abból kibontakozó gazdasági krízis kezdetét. Ezt azonban akkor csak kevesen látták előre, az akkori magyar napilapok meg a nekik nyilatkozók alig.

Győrffy Dóra (egyetemi tanár, Pázmány Péter Katolikus Egyetem és Budapesti Corvinus Egyetem):

Bár egy-egy konkrét válság mindig különbözik az előzőektől, a pénzügyi válságok forgatókönyvét ismerjük. Egy monetáris expanzió után a gazdasági szereplők egyre több adósságot halmoznak fel egyre nagyobb kockázatú befektetések vállalásával. A romló portfóliót a szereplők sokáig racionalizálni próbálják, majd egy kedvezőtlen sokk hatására kitör a válság, és megkezdődik az adósság leépülése.

A 2008-as válságban felismert kockázatok mérséklésére az elmúlt évtizedben számos intézkedést hoztak. Világszerte jelentősen szigorodtak a banki tartalékkövetelmények és a kockázatkezelés szabályai, az Európai Unióban jelentősen javult a költségvetési fegyelem, míg Magyarországon kivezették a devizahiteleket.

A válságok gyökere azonban mindig a monetáris expanzió. 2008-ban a világ főbb jegybankjai szorosan együttműködtek a likviditás biztosításában, és megkezdődött az alacsony kamatok korszaka. A globális adósság GDP-hez viszonyított aránya 2018-ra 225 százalékra nőtt, ami 12 százalékkal magasabb a 2009-es szintnél.

Ennek ellenére a foglalkoztatás és a bérek mértéke még nem mindenütt érte el a válság előtti szintet, és az egyenlőtlenségek világszerte nőttek. Mindez jelentős politikai feszültségeket eredményez, és hozzájárult a populista pártok felemelkedéséhez, amelyek megkérdőjelezik a nemzetközi együttműködés kereteit. A globális rend fenyegetettsége egy jövőbeni válság kezelését is megnehezíti. Ez a válság azonban feltehetően jóval kisebb meglepetés lesz, mint a 2008-as – a bizonytalanság és kiszámíthatatlanság elfogadása a tíz évvel ezelőtti események egyik legfontosabb tanulsága.

A magyarok és az európai vezetők is teljesen vakok voltak - 2008-ra emlékezik az akkori pénzügyminiszter

Veres János az Mfor-nak írta le, hogy élte meg a 2008-as krízist a Pénzügyminisztérium vezetőjeként.

Benczes István (egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem, Világgazdasági Intézet):

Jean Monnet, az európai integráció atyja az uniót a válságokra adott válaszok összességeként definiálta. Ez a megfogalmazás arra a feltételezésre épült, hogy Európa kormányai és választópolgárai belátják: a kis, nyitott gazdaságok közösségében a tagállami különutas politikák a válságrendezésekben nem vezetnek eredményre, ezért megoldásként, mintegy előremenekülésként a kollektív cselekvés, vagyis az unió mélyülése, új közös politikák és intézmények bevezetése mellett foglalnak állást.

A 2008-ban Európát is elérő bankválság, majd az arra ráépülő szuverén adósságválság, kiegészülve később az orosz-ukrán konfliktussal vagy a menekültválsággal átírta a fenti képletet. A kimenetek megjósolhatatlanná váltak. Amíg korábban a közös érdekek, sőt közösen osztott értékek hangsúlyozása, addig mostanra a „ki fizeti az alkalmazkodás költségeit” kérdése vált meghatározóvá, kiélezve a tagállami konfliktusokat, amit az olyan szembeállítások jelölnek, mint periféria versus mag, déliek versus északiak, illetve adósok versus hitelezők.

Az elosztási konfliktusok soha korábban nem látott mértékben értékelték fel a tagállami kormányok költség-haszon alapon formálódó alkuit, háttérbe szorítva az uniós intézményeket, nagyon is ideértve az Európai Bizottságot. Minden látszat ellenére az uniós válságrendezést és így az integráció irányát és mikéntjét nem az úgynevezett európai elit, hanem a tömegek igényeire reflektálni igyekvő tagállami politikusok határozzák meg.

A nemzetállamok (vissza)erősödését mindeközben a populizmus előretörése, szélsőséges EU- és globalizációkritika kíséri, amelyekben közös elem a külső erők felelőssé tétele a romló hazai viszonyokért. A brexit ténye vagy a grexit lehetősége a legegyértelműbb megnyilvánulásai az elégedetlenségnek. E folyamatban a távlatos Európa-politika megszűnt prioritásnak lenni, helyét az unió mind több államában a rövid távú, opportunista szavazatmaximalizáló logika váltotta fel.