„Döményék már nem laknak itt, elköltöztek Kaszaperre” – ezzel fogadott egy idős nő a csongrádi Nagyéren, amikor a fiatal család felől érdeklődtem, amelynek tagjai két évvel ezelőtt arról panaszkodtak, hogy három gyermekkel szerettek volna csokot igényelni, de nem tudtak, mert a közmunkás fizetés nem volt elég a csok mellé szükséges hitelre. Pedig Nándor éppen azért hagyta ott a munkáját, hogy Nagyéren a családjával lehessen, de a faluban csak a közfoglalkoztatásban tudott munkát kapni. Nem is csoda, hogy odébbálltak. A falvak csak abban az esetben nem néptelenednek el, ha biztosított a megélhetés és a lakhatás.

hvg.hu

Harmadik nekirugaszkodásra most 150 milliárd forintot szán a kormány a falvakra. A pénz harmadát utakra költik, a maradék jut a helyi fejlesztésekre. Schmidt Jenőtől, a települési Önkormányzatok Országos Szövetségének elnökétől úgy tudjuk, a fennmaradó összegből 56 milliárd lehet a közszolgáltatásokra, 14 milliárd a közösségi terekre pályázható összeg, valamint 30 milliárd mehet a falusi lakhatásra, ebből 5 milliárd szolgálati lakásokra, a többi a családok lakhatási támogatására. Az egyébként részletes falufejlesztési programot elkészítő szövetség elnöke szerint ez az alap, de mindennél fontosabb a megélhetés biztosítása, ami már sokkal nehezebb, összetettebb feladat.

Kilátó, az lesz

Itt fogunk megpenészedni

– ezt rózsametszés közben mondta egy ötvenes asszony Nagyéren, aki egy vele egykorú, szintén közfoglalkoztatott nővel dolgozott a virágágyásban. Mindketten messziről kerültek a Csongrád megyei faluba, és ahogy mondták, mindkettőjüket a szerelem hozta ide, itt mentek férjhez, ám mára elváltak. Az egyik asszonynak két gyermeke van, a középiskolás lánya jogi egyetemre készül, a nő szerint így vélhetően nem is marad itt. Magukról pedig azt gondolják az asszonyok, hogy ötvenévesen már nem veszik őket fel sehová.

hvg.hu

„Van egy mezőgazdasági cég, de még traktorost sem találnak helyben, de itt van a savanyító üzem, ott is fel tudnának venni dolgozókat” – ezt már Lőrincz Tibor, Nagyér polgármestere magyarázza, aki szerint a harmadára lecsökkent létszámú közmunkában dolgozók egy kisebb része sem tudna már munkát vállalni, mert olyan rossz mentális állapotban van. Az elmúlt évek béremeléseinek hatására szétspricceltek a közmunkások is. Nagyéren pár éve még negyvennégyen voltak, jelenleg tizenketten dolgoznak az önkormányzatnál, egy részük a polgármester szerint inkább mentális segítségre szorulna, így a helyben működő két-három vállalkozás is inkább a munkaerőhiánnyal küszködik.

„A turisztikai beruházásunk egy nagyobb túraútvonal része, ahogy a főként diákoknak épült turistaház is, ezt kellene fejleszteni, újabb vállalkozás idetelepülése nem várható” – mondja a nagyéri polgármester, nem túl optimistán.

Vállalkozni sem könnyű egy faluban

„Ha nem száz kilométeres körzetben kötnénk az üzletet, akkor már becsődöltünk volna” – mondja Panyor István, aki fatelepet üzemeltet Nagyéren. Két fiatal alkalmazottja van, egyik sem helyi, Csanádalbertiről, Pitvarosról járnak be a fiúk, de úgy, hogy Panyor egy dzsipet adott nekik, hogy ne kelljen buszozniuk. (Nem is lenne könnyű, Nagyérre naponta 16, visszafelé 11 busz jár, ráadásul, az egyelőre igen pocsék úton majd egy óra kell a harminc kilométeres út megtételéhez.) A fiúk jó fizetésről ábrándoznak, az egyik házat, a másik előbb autót venne a pénzéből. A vállalkozó azt mondja, hogy még két embernek tudna munkát adni a telepen.

hvg.hu

A savanyító üzem már húsz éve működik a faluban, a tulajdonos szerint meg kellett küzdeni minden filléréért, sokkal jobban, mint pár kilométerrel odébb, egy nagyobb településen. „Most is nagy a fluktuáció, bár akad, aki 30 éve dolgozik nálunk. Mindig azonos minőséget, és pontosan kell szállítanunk, nagyon érzékeny a piac” – magyarázza Lőrincz Imre, akinek cége ma már több üzletbe is beszállít, de az alapanyagot sem tudja a helyiektől beszerezni, mert nincs. „Hetven-nyolcvan kilométeres körzetből termelik nekünk a káposztát, az uborkát” – mondja a savanyító vezetője, ami nem jelent könnyebbséget a vállalkozásnak. A legnagyobb kihívást a termékek értékesítése jelentette, négy-öt év is kellett ahhoz, hogy bejárassák a piacon ezeket a savanyúságokat. „A munkánk nagy része a marketing” – tette hozzá Lőrincz Imre.

A diplomások hiányoznak

„Ha felsőfokú végzettsége van valakinek, akkor nincs sok esélye itt munkát találni” – erősíti meg annak az asszonynak a szavait a nagyéri polgármester, aki arról panaszkodott, hogy a lánya, aki a jogi karra készül, vélhetően soha nem fog visszaköltözni a faluba. „Egy család volt, akik távmunkában szótárt másoltak, papíralapról, ezt kellett interneten a szegedi anyacéghez beküldeni. Jó volna több ilyen lehetőség” – mondja Lőrincz Tibor.

A kormányhivatal ügyeit hetente két órában lehet intézni Nagyéren, és bár felújították az egészségházat, naponta két órát rendel a háziorvos. A Magyar Posta is mobil szolgáltatást szervezett évekkel ezelőtt, egy autóban lehet intézni az ügyeket. Ennyivel kevesebb is a fehérgalléros állás, ami viszont a falu „közérzetére” is visszahat. A polgármester szerint is igaz az, hogy az évtizedeken át munkanélküliként tengődők igényei elég alacsonyak, ráadásul ebben nőnek fel a gyerekek is. Ebből a helyzetből nehéz kitörni.

Az is kérdés a 150 milliárdos Magyar falu programmal kapcsolatban, hogy milyen módon osztják el a pénzt. Ismét lesznek-e olyan aránytalanságok, mint például a Területi Operatív Programoknál, amelyekben egymástól 20 kilométerre levő települések kaptak fejenként közel félmilliárd forintot ipari parkokra, köztük a 7-800 fő lakosú Pusztaottlaka, ahova egyébként is befut még több százmillió forint, miközben más falvaknak ennek a töredékével kellett beérniük? Ma Magyarország 3155 települése közül 2887 ötezer fő alatti. Ez azt jelenti, hogy a települések 90 százaléka ötezer lakosúnál kisebb falu vagy kisváros, és ezekben él a magyar lakosság csaknem egyharmada. Közöttük kell elosztani a 150 milliárdot.