Parno Graszt
augusztus 17., Sziget fesztivál, Roma Sátor

Parno Graszt Elementáris erővel, mint rendesen © Gramofon

Nem sírom vissza a 10-15 évvel ezelőtti viszonyokat, amikor indiai klasszikus zene és progresszív world-jazz szólt a fesztivál Nagyszínpadán – az idő halad, és jó, ha egy fesztivál fejlődik. Azt sem illetem bírálattal, hogy mára a Sziget sokkal inkább hatalmas popfesztivállá duzzadt, és az értékteremtő (értsd: valódi énekes-hangszeres felkészültséget és művészi invenciót igénylő) műfajok számára egyre szűkebb a tér. De nem hagyhatom szó nélkül, hogy nagyon sokan – köztük a média számos képviselője is – a mai magyar kulturális élet egyik legkiemeltebb eseményének deklarálják a Szigetet. Ez ugyanis tévedés: ma a Sziget jóval inkább hasonlít egy szórakoztató „megacenterre”, semmint mély, maradandó szellemi élményeket előidéző, vagyis valódi kulturális eseményre.

A Szigetnek elképesztően professzionális a csapata, amely ma már semmit sem bíz a véletlenre. A célközönség megszólítása tudatos és sikeres. Az is világos, hogy ez a célközönség alapvetően nem kíváncsi az előbb említett értékteremtő zenei műfajokra. Még a legkisebb színpadok esetében is jóval töményebb a nézősűrűség ott, ahol egy DJ váltogatja laptopján a sávokat és néha beleüvölt valamit a mikrofonba, mint ott, ahol egy szaxofonos a hangszerét fújja. Megdöbbentő volt tapasztalni például, hogy a Jazz-sátornál este 10 órakor kongott a sátortér, mindössze tízegynéhány ember lézengett sörrel a kezében. Igaz, idén a jazz minden eddiginél eldugottabb helyre került, aminek egyetlen előnye az volt, hogy nem zavart annyira a Nagyszínpadról áradó zaj. Végül Maceo Parkerre megtelt a sátor, ám az ő zenéjét már eddig is számos alkalommal élvezhette a fővárosi közönség a Duna-part egy másik pontján.

Kevés volt az igazán izgalmas program, amelyre felkaphattam volna a fejem az idei kínálatban. Általánosságban – így persze talán elnagyoltan is, ezt nem tagadom – az volt a benyomásom, hogy a színpadfelelősök biztosra mentek, rengeteg jól bejáratott, a magyar közönségen már többször letesztelt zene jelent meg a jazz- és világzenét kínáló fertályokon is. Kevés az új próbálkozás, a Sziget nem a zenei kísérletezés, az útkeresés terrénuma. A valódi tehetséggondozás, fiatal művészek felléptetése pedig fájó hiány egy olyan fesztiválon, amelynek szervezői oly nagy elánnal lobbizták ki néhány éve a PANKKK programot.

A kevés, zeneileg izgalmas kivétel közé tartozott a Roma sátor programja, ahol a hagyományőrzéssel teljesen mellérendelt viszonyban képviseltették magukat a progresszív, energikus produkciók. Közülük a Parno Grasztot emelem most ki – nem csak azért, mert pár éve hatalmas szenzációként robbantak be a magyar zenei tudatba. A szabolcsi cigányok zenéje azóta bejárta a világot, óriási sikereket aratva minden színpadon. Oláh József és zenészei tapasztalt, rutinos fesztiválozókká váltak, akik a teltházas, tomboló közönség előtt sem jönnek zavarba. Mindezt jó volt látni; érezni, hogy nemcsak összeszokott előadókként, de profi színpadi muzsikusokként képviselik az országot szerte a világban.

Az igazi különlegesség persze abban az elemi erőben rejlik, amely árad a Parno Graszt jelenlétéből. Csodálatos volt tapasztalni, hogy a zenekar mit sem veszített lendületéből az évek során. Már a rövid hangbeállás alatt, amikor még el se kezdték a koncertet, olyan feszültséget teremtettek a nézőtéren, amilyenre sok zenekar az utolsó zenei puskaporát tartogatja. És bár zeneileg nem volt makulátlan a produkció – sokszor lehetett hamiskás, szétesős pillanatokat tetten érni –, az energiaátadás, amelyről a színpadi zene oly sok esetben szól, olyan elemi erővel valósult meg, amit egy hagyományos muzsikát játszó zenekartól kompromisszumok nélkül ritkán várhatunk.

H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely