Minimálból köbgyököt: Nyman Budapesten
Steve Reich kontra Richard Clayderman. Ez így nagyon viccesen hangzik, de a jelek szerint van olyan művész, aki zenei koncepciónak tekinti ezt a stilisztikai gubancot. Michael Nyman bizonyítványa hangszeres tudásból és színpadi kvalitásokból is lázas magyarázatra szorul. Minapi MüPa-beli koncertjének további szomorú tanulsága: ami tökéletesen passzol egy-egy kultuszfilm zseniálisan megálmodott rendezői elképzeléséhez, azzal a koncertszínpadon kár próbálkozni.
The Michael Nyman Band (Nagy-Britannia)
október 21., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
The Michael Nyman Band Elmásztak a szólamok |
Érdekes, hogy a MüPa közönsége mennyire éltette a színpadon silánynak bizonyult produkciókat, amelyeket Nyman saját zenekarával, a különös felállású M. N. Banddel közösen adott elő. Próbáltam találgatni az okokat: a rosszmájú ötletek (túlságosan sznob közönség) helyett inkább azokra gondoltam, akik a filmek emlékét a zene segítségével idézték fel, bizonyára intenzíven. Ám – vesztemre – én igyekeztem elkülöníteni az aktuális zenei élményt a képtől. Ebben az esetben pedig, ha „csak” Nyman előadóművészi kvalitásaira figyelünk, a tapasztalat több mint kiábrándító. Alapvető hibának bizonyult a filmzenei válogatás. Ezek a darabok ugyanis kísérőzenék, amelyek önállóan unalomba fulladnak. Nyman kompozíciós technikája a repetitív zenék hagyatékából próbál táplálkozni. A nagy minimál-szerzők, köztük Steve Reich titka a különböző ázsiai és afrikai repetitív zenekultúrák eredeti szólamkezelésének sikeres alkalmazásában, továbbfejlesztésében rejlik. Nymannél mindez teljesen hiányzik, ami még nem lenne baj, de nincs semmi, ami pótolná a keletkező űrt. Néhány ütemes motívumok rondószerű, variációs ismétlései jelentik a minimált itt. Ez ál-minimál, nincs meg az a varázslatnyi kis impulzus, ami mozgásban tartaná ezt az alapvetően statikus zenét.
A szólamok hangszerelése meglehetősen bizarr, amit a filmekben már megszokhattunk ugyan, de ezúttal mintha rá is játszottak volna az előadók. Az még hagyján, hogy a monstruózus fúvós-szekció végig barátságtalanul szólt, ám egyes szólamainak, így a bariton-szaxofonnak és a harsonának szellentés-szerű recsegése már kifejezetten ízléstelenre sikeredett. A zenekar a gyors tempójú témákat lélek nélkül reszelte végig, ráadásul óriási pontatlanságok és elmászások voltak tapasztalhatók az egyes szólamok között – ekkora apparátus már karmesterért kiált. A zongoránál ülő Nyman azonban nem tudott, talán nem is akart megfelelni ennek a kihívásnak: a tételek beintése után kizárólag saját szólamának végigjátszásával volt elfoglalva.
Külön szót érdemelnek a szólózongorás tételek, hiszen a címszereplő ezekre groteszk, teátrális gesztusaival is nagy hangsúlyt fektetett. Ehhez képest meglepően üres, sablonos játékot hallottunk. Mindebben közrejátszott a közhelyes megoldásokkal operáló zenei textúra éppúgy, mint Nyman felületes, unott stílusa és hozzáállása.
H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely
Közéleti zenélés
Amikor legutóbb ehelyütt Kocsis Zoltán karmesteri teljesítményét dicsértük, egy jelentős mű (Rahmanyinov: II. szimfónia) magyarországi interpretációtörténetének csúcsára ismerhettünk rá. Most egy olyan remekművet értelmezett újra, melynek sok katartikus előadása él az emlékezetünkben. Így viszont még nem hallottuk.
Túlpörgő asszociációk: Fidelio az Operaházban
Meg kell változtatnunk a magyar gondolkodást az operajátszásról! Nem mai, inkább tegnapelőtti gondolat ez Kovalik Balázstól. És nem csak tőle. Sokan gondolják úgy: rossz, hogy a műfaj gyakorlatilag egyközpontú, mert üzemszerű operajátszás csupán az Andrássy úton folyik.
Pomádé: gyerekeknek a legjobbat?
Gyerekeknek mindenből a legjobbat! Ezzel az erős felütéssel indította 125. évadját a Magyar Állami Operaház. Az első premiert annak a nemzedéknek szánták, amelytől elvárják, hogy néhány év múlva tagjai alkossák a dalszínház új közönségbázisának jelentős részét. Ránki György groteszk ifjúsági operája, a Pomádé király új ruhája sikeres első lépésnek bizonyult.
Eklektikus world-operett: sikerült a műfajteremtés?
Szakcsi Lakatos Béla és alkotótársainak művét, a Szentivánéji álom című zenés játékot „műfajteremtő worldmusicalként” hirdeti a Budapesti Operettszínház. Nos, a darab valóban műfajteremtő, de inkább nevezhető eklektikus operácskának, azaz operettnek. Ez cseppet sem von le értékeiből. Ellenkezőleg: sajátos közép-európai hagyományokat folytatja, s közben mégis egyéni hangvételű.
Levegőtlen magaslatok
Dukay Barnabás a magyar zenei élet remetéje. Eldugott kunyhójához ma már megbízható előadók vezetnek bennünket, kíváncsi zeneturistákat – kacskaringós, meredek, szűk ösvényeken. Nem kérdés, érdemes felcaplatni, és megcsodálni ezt a tüneményt. De sok időt nem lehet fent eltölteni: fojtogat a levegőtlenség.
