Dukay Barnabás szerzői estje
október 11., Millenáris Teátrum
(A Budapesti Őszi Fesztivál keretében)

Könyörtelen, hideg, embertelen világ a Dukayé. Pedig kedves, melegszívű ember, jó humora van és fantasztikus zeneelmélet-tanár, akiért rajonganak a növendékek. Ő pedig aggódik az emberiségért; igaz, le is mond róla – aki nem ismerné, a koncert első „eseményeként” felolvasott költeményéből is megtudhatott erre vonatkozó utalásokat. Ez a vers egyébként a későbbiekben hallott zenék verbális összegzése volt, afféle kulcs azokhoz: megmutatta, milyen gondolatvilág áll a leírt kompozíciók hátterében. Szerkezetileg is hasonlított a zeneművekhez: minden megszólaló hangja, szava jelentős, ritmusa lassúságában változatos, töredezett és – nekem úgy tűnt – bárhol abbahagyható. Posztmodernül formátlan, de ezen belül mintha túlméretezett is lenne. Dukay kompozíciói már-már kínzóan aszketikusak, az időtlenség érzetét szuggerálók, nem egyszer monumentálisak. Címeiről nem tudom eldönteni, hogy költőiség, elvontság vagy irónia szüleményei-e. Ráadásul számomra semmiféle kapcsolódási pont nem fedezhető fel a cím és az adott darab között, bármelyik bármelyikkel felcserélhető. Sarkítva: a címadások semmitmondók.

Dukay Barnabás zenéje alapvetően különbözik az európai zenetörténet utóbbi négyszáz évében írott alkotások kompozíciós alapelveitől. Nincs téma, ami fejlesztéssel, variánsokkal haladna feljebb és feljebb. Ideálja a XIV–XVI. századba vezeti vissza, Guillaume Dufay és Josquin des Prez korába, de ami szól: statikus. Puha, érzékenyen megcsendülő hangok, amelyek önmagukban állnak vagy csak a hallgató dallamszomjának köszönhetően kapcsolódnak össze. Dukay hangjait nem zeneiség, hanem valami mély spiritualitás mozgatja. Emiatt éreztem a hallott műveket természetellenesnek, kimódoltnak. A lenyugvó Naphoz című „áldozati zene” hangözönjei különösen erőt próbálók, az ősbemutatóként elhangzott „…, hogy idő nem lesz többé” érdekes hangszer-összeállítású, csellókra, nagybőgőkre és négy tubára írt canzona pedig inkább úgy hatott, mint egy még megírásra váró zenemű vázlata. Az emberi idegrendszer belefárad abba, ha ugyanaz az inger éri perceken át. Érdektelenségbe fúl, ha a hallgató ugyanazt a néhány hangot hallja permutálva negyedórán át. Persze meg lehet tudományosan magyarázni, hogy az opusok műcsoportokká állnak össze az életműben, de a művek egymást kioltó hangzásvilága még egy lapáttal rátett erre a monotóniára. Egyedül a könnyebben emészthető Lebegő pára a mélység színén (a kavargó esti szelekben) hangszeres motetta jelentett zenei élményt.

A koncert nagy tanulsága, hogy Dukay művei, ezek a szertartás-zenék nem bírják el egy hagyományos szerzői est kereteit. Az első félidőben hallott zongorazenék egy részét szintén a Ránki Dezső–Klukon Edit páros előadásában hallottam a Művészetek Palotájában 2005-ben megrendezett Földvári Napokon – már az is kitett egy félidőt. A kútnál (áradó vizek idején) és a hozzá szünet nélkül kapcsolt Hallomások a fényről és a szeretetről akkor csodálatosan emelkedett, ünnepi zeneként szólalt meg, és különleges élményként hatott. Ide kívánkozik az az észrevétel is, hogy úgy éreztem, a Millenáris Teátrumban rendezett koncerten semmi szükség nem volt Ligeti Györgynek a hatvanas években komponált Ramifications és John Cage 1942-es, mintegy háromperces Imaginary Landscape című alkotásának megszólaltatására.

A Harmat csillogása az elmosódó lábnyomokban motettát a Schola Hungarica énekelte el Dobszay László vezényletével. Sajnos a kórus most sem szólt jobban, mint egy jobb iskolai énekkar. Nagyon zavart ez a hangi igénytelenség, mert a koncerten professzionális művészek vállalkoztak arra, hogy felvezetnek bennünket Dukay Barnabás magas levegőjű világába, és felhívják a figyelmünket az általuk értékesnek tartott zenékre.

Várkonyi Tamás

Gramofon Zenekritikai Műhely