Ránki György: Pomádé király új ruhája
Rendező: Toronykőy Attila
október 4., Magyar Állami Operaház

Ránki György, zeneszerző Egy fontos mű biztató előadása © Gramofon

Az az elv, hogy a jövendő publikumnak magas minőséget adjon az Operaház, de életkoruknak megfelelő „csomagolásban”, szinte maradéktalanul megvalósult Ránki György daljátékának legújabb változatában. A premieren, délelőtt és délután két szereposztásban került színre a mű, a recenzens ezúttal a délutáni előadásról számolhat be.

Ránki darabja számos metamorfózison ment keresztül: először a rádió számára komponált verzió vált ismertté, azután háromfelvonásos opera lett belőle, majd ismét rádiójáték és újra színpadi mű, két felvonásban. A mostani változat is két részre tagolódik; a cselekmény in medias res, a közepébe vágva csodatakács Dani és Béni megjelenésével kezdődik, és elmarad a szerelmi szál. A nézőtéren ülő gyerekeknek azonnal fel kell venniük a történet fonalát. Az Operaház – igen előzékenyen – egy roppant hasznos mikrosite-ot nyitott honlapján, bízva a szülőkben és a pedagógusokban, hogy előre fölkésztik a kiskorú közönséget. Nos, a felnőttek többsége valószínűleg megspórolta ezt a fázist, mert az első pillanatban sokan nehezen fogták fel, miről is van szó. A jövőben valószínűleg az Operaháznak kell nagyobb részt vállalnia e tekintetben is. (Bár személyes véleményem szerint előbb a nyájas szülőknek kellene illemtani és nevelési kurzuson átesniük, hogy majd a gyerekben is mutatkozzon készség a színház szentségének befogadására.)

Amikor érthetővé vált az opera alaphelyzete, eleven kapcsolat alakult ki a nézőtér és a színpad között. A Pomádé kamarazenekari verzióját választotta a dalszínház, a kis apparátust egy méretes forgó tányérra helyezte a rendező, Toronykőy Attila. Az egész játék főként a lefedett zenekari árok fölött folyt, de bekapcsolták a nézőteret is, ezzel is testközelbe hozva, jobban átélhetővé téve a mesét. Az énekesek – például a csodatakácsok: Pataki Dániel, Geiger Lajos – megértették, hogy mi a cél, és ambiciózusan, saját adottságaik keretén belül a maximumot nyújtva teljesítettek. Cser Krisztián alakította Pomádé királyt. A gyerekeknek, minthogy nincs előképük, nyilván nem hiányzott az a magvas, erős basszus matéria, amit például Gregor József emléke idéz. Gregor azonban nemcsak „a hang” volt, hanem minden szavát érteni lehetett. A gyerekek kezdeti nyüzsgése részben abból fakadt, hogy nem értették a szöveget. A kísérő felnőttek sem, tehát ismét fölvetem: néha a magyar szöveg vetítése támaszt adhatna a műélvezethez. Egyetlen pozitív példát említhetek: Palerdi András Nyársatnyelt Tóbiásának minden szava tisztán hangzott, és ez egyáltalán nem fékezte jókedvű játékát sem. Dzsufi epizódszerepéből Rácz Rita teljesen indokolatlanul próbált primadonna-pozíciót kreálni. Horváth Ádám (bariton) viszont megtalálta szerepkörét Garda Roberto sokszínű, remek figurájában.

A „legjobbat-elvnek” megfelelően Juhász Katalin nagyszerűen használható színpadképet és pazar, „beszélő” jelmezeket tervezett, amelyek az ifjú nemzedék vizuális kultúráját is csiszolják. Tíz éven aluliak is nagy számban ültek a nézőtéren. Fizikai méretükkel nem számoltak az alkotók, különben az egész játékot magasabbra helyezték volna, hogy a kicsik is jobban lássanak. Mindent egybevetve: a kezdet biztató, van rá esély, hogy a budapesti Operaháznak néhány évtized múlva is lesz közönsége.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely