Az ötvenes években teljesen kicserélődött az elit, a „történelmi uralkodó osztályt” és a polgárságot nem csak vagyonától, hanem sokszor életétől is megfosztották vagy elüldözték. Elitcsere ide vagy oda, a munkás és paraszt pedigrével rendelkező új vezető réteget mégis sokak szerint helytelen dolog lenni elitnek nevezni. Ha komolyan vesszük Bibó István meghatározását, miszerint „az eliten azokat értjük, akikben a közösség céljai kiformálódnak”, valóban nem állíthatjuk, hogy az ötvenes ével új vezetői a legrátermettebb és a közösséget leghatékonyabban irányítani képes személyei lettek volna, és akik pédaképül szolgáltak. Az is igaz, hogy Bibó elitfelfogása nem leíró, hanem értékelvű, szerinte ugyanis az elit mindig erkölcsi, kulturális mintákat közvetít a társadalom egészének, vagyis civilizál.

Az utóbbi évek történelmi és szociológiai szakirodalma szívesebben használja a káderosztály vagy a nómenklatúra kifejezést. T. Varga György és Szakadát István történészek szerint a legfontosabb politikai pozíciók ellenőrzését a „káderhatásköri” jog biztosította, így a legmagasabb tisztségek betöltőit ők maguk, a nómenklatúrához tartozó kiváltságosak nevezhették ki. A „káderhatásköri listák” gyakran változtak: 1950-ben 3812, az ötvenes évek közepén 2261–2414, 1966-ban 2789, 1987-ben 1241 vezető tisztség szerepelt rajtuk. Még 1988-ban is 435 párt-, kormány-, állami, hatósági, igazságszolgáltatási, katonai, rendőri, szakszervezeti, gazdasági, tanácsi vagy akadémiai fejes rendelkezett „főkegyúri” joggal.

Az „új osztályt” Majtényi György történész a Beszélőben két részben publikált cikkében uralmi elitnek nevezi. A fogalmat egy kiváltságai alapján elhatárolódó, a társadalomban uralmi pozíciója révén elkülönülő csoport megjelölésére alkalmazza, amelyet életformája, -stílusa, az uralmi viszonyok nyújtotta lehetőségek maximális kihasználása jellemez.

Valuch Tibor Magyarország XX. századi társadalomtörténetéről szóló monográfiája szerint 1948, a „fordulat éve” táján a politikai vezető réteg létszáma 5500–6000 fő körül alakulhatott, s az elitcsere utáni „káderhiánynak” köszönhetően a legfontosabb jellemzője a párttal szembeni feltétlen, lényegében vallásos lojalitás volt. „A vezetők esetében a személyes mozgató a hetvenes-nyolcvanas években már nem a kvázivallásos jellegű feltétlen hit, hanem a hatalmi pozíció és az ennek révén megszerezhető egzisztenciális előnyök, illetve a hatalmi és információs monopólium megtartásának a szándéka volt” – foglalja össze a változásokat Valuch. Bár a számok a létező szocializmus négy évtizede alatt állandóan változtak, és nehéz még csak megközelítően is belőni azt a kört, amelyet kiváltságai a társadalom fölé emeltek, 1983-ban a meghatározó döntési helyzetben lévő pártapparátcsikok száma 5793 volt, lényegében megegyezett a 35 évvel azelőttivel.

„Kucsera: parvenü. És a parvenük, az újgazdagságukban, most szerzett hatalmukban tetszelgő újgazdagok mindig gusztustalanok. Nem tudom, volt-e már a világtörténelemben olyan fokú és annyira tömegjelenségként felburjánzó parvenüség, mint a Kucseráké. (…) Mondom, helyeslem Kucsera autóját, átlagnál nagyobb fizetését, csinos lakását; mindezek nélkül nem tudná jól ellátni a funkcióját. De utálom, hogy Kucseránál mindez a gyakorlati célok érdekében szükséges dolog egy ellenkező irányú gyakorlat eszközévé vált. Kucsera az autója, fizetése, lakása, külön bevásárlóhelye, külön üdülője stb. segítségével eltávolodik az élettől, a néptől, a párttól, a nép és a párt fölé rendelt, a népen uralkodó eltartottá lesz, vérlázító pöffeszkedést szokik meg, a gyalogjárás egyszerű művészetét és azzal együtt a gyalog járók valóság- és emberismeretét elfelejti, ízléstelen áléletéhez elkezd olyan görcsösen ragaszkodni, hogy ma már – higgyék el – a demokratikus haladás legerősebb akadálya Kucseráék részéről talán nem is politikai tévedésük, tehetségtelenségük, személyi kötöttségük, hanem mint mindeddig legyőzhetetlennek bizonyuló elemi erő: a Kucserák mindenre elszánt ragaszkodása parvenü életformájukhoz” – írta 1956. október 6-án, éppen Rajk László temetése napján megjelent publicisztikájában Háy Gyula, aki korábban maga is részesült a cikkben ostorozott kiváltságokból.

Az egykori Apró-villa, ma Gyurcsány Ferenc lakhelye. Főbérlők  © Marton Szilvia

Bár, mint a fentiekből látszik, a nómenklatúra tagjai nem voltak népszerűek, és – mint Majtényi György később többször idézett tanulmányából is kiderül – saját kultúrát nem alakítottak ki, gazdaságilag mégis kifizetődő volt kádernek lenni, mert a kor kisembere számára elérhetetlen privilégiumokat birtokoltak. A presszókban akkoriban a négy K-ról beszéltek: a kocsihasználatról, a K-telefonról, a külföldi útról és a Kútvölgyi kórházi jogosultságról. Ezek a kiváltságok, előnyök a rendszer kötőanyagaként szolgáltak, és a megtartásuk egységbe kovácsolta a népköztársaság uralmi elitjét, amelynél szinte kivétel nélkül érvényesült a kádermegmaradás főtétele: káder nem vész el, csak átalakul. Az alábbiakban sora vesszük, „mitől volt jó pártitkárnak lenni”.

Fizetés, jövedelem és költségtérítés. A rendszer tudatosan törekedett a vagyoni különbségek csökkentésére, éppen ezért jövedelmi elitről az ötvenes években, de még a Kádár-korszakban sem igazán beszélhetünk. A központi bérszabályozás, a progresszív adórendszer és a jogrendszer rendkívül megnehezítette a magas jövedelmek kialakulását. 1983-ban a vezető réteg havi jövedelme az átlagot jelentősen meghaladóan 9100 Ft volt, egyharmaduké a 10 ezret is meghaladta. Ez „haladó hagyománynak” számított, mert már az ötvenes évek pártállami vezetőinek a társadalmi átlagból kiemelkedő fizetésük volt. 1950-ben havi 3850 Ft-ot kaptak, tízszeresét az átlagfizetésnek, és a 3000 Ft-os „repi” költséggel sem kellett elszámolniuk. De nem a magas fizetés volt a legfontosabb privilégium.

Lakás és ingatlan. Sokkal inkább például a lakáshoz jutás, a gyakran luxust idéző lakókörülmények. A háborút követő években s később is nehéz volt Budapesten szépen berendezett, tágas, felújított házhoz, lakáshoz jutni. A pártmunkások krémje azonban hozzáfért az elkobzott vagy „elhagyott” luxuslakásokhoz, amelyeket az Államvédelmi Hatóság osztogatott szét. Az ÁVH így – Majtényi György szerint – a korszak „reprezentatív ingatlankezelőjévé” vált, s például a kivándorló útlevelekért fizetett súlyos százezer forintokat a nómenklatúra villáinak a kicsinosítására fordította. Az államvédelem figyelme odáig terjedt, hogy még a pártkorifeusok szeretőinek is biztosított lakásokat. A rózsadombi, pasaréti házak mellé járt az ingyen kertész, házvezetőnő, gondnok, mosatás, tüzelő, karbantartás és felújítás. A közüzemi díjat sem a lakók fizették, és az élelmezés költségeit is az állam állta. Péter Gábor, az ÁVH vezetője elleni – egyébként koncepciós – perben a vádlott arról beszélt, hogy Kádár megirigyelte tőle a medencéjét, és rendelt magának egyet az ÁVH-tól. A hetvenes években már az MSZMP Központi Bizottsága Pártgazdasági és Ügykezelési Osztálya felügyelte az elvtársi lakásokat, vezetője Kádár bizalmi embere (Karakas László, Köbli József), aki – pénzügyminiszteri hozzájárulással – egymilliós vissza nem térítendő „hitelt” is adhatott a „rászoruló” főkádereknek – derül ki Huszár Tibor idén megjelent káderpolitikai tanulmányából. A vidéki kádereknek állítólag még jobb volt a helyzetük, mint a fővárosiaknak, mert lakásukat a városgazdálkodás időnkét „méltányos” áron fel is újíttatta. A korszak végére már a legtöbb nagy értékű villa magánkézbe ment át.

Nyaralás, üdültetés. Az első számú vezetők és családjaik az ötvenes években Balatonaligán nyaraltak saját kiutalt villáikban, míg a második vonal Balatonőszödön a kormányüdülőben. A kiváltásos keveseknek szabadságuk idejére ingyenes külföldi út járt, az úticél eleinte Zakopane vagy Karlovy Vary volt. „A balatoni élet ismerői lélegzetelállító dolgokat mesélnek a vízbenyúló szöges drótkerítések mögötti rezervátumok világáról. Azokra a rezervátumokra gondolok, amelyekben Kucsera is szokott üdülni és gyógyíttatni magát mindenféle betegségből, kivéve a rangkórságát” – ironizál 1956 előestéjén Háy Gyula író. A telekvásárlás és nyaralóépítés azonban a hatvanas években még nagyobb lendületet kapott. Az újravagyonosodó főkáderek a puritán Pest megyei párttitkárnak, Cservenka Ferencnének köszönhetően például Szentendre exkluzív üdülőnegyedében szerezhettek telkeket. A Balatont sem felejtették ám el, Pap János megyei titkár révén Almádiban és Füreden parcelláztak nekik „kedvezményesen”.

Kádárné Tamáska Mária és férje. Terítéken

Információs monopólium: zárt terjesztésű könyvek és hírek. 1962-től jelentek meg „bizalmas” megjelöléssel a „zárt terjesztésű” könyvek. Sartre, Churchill, Eden vagy Gyilasz könyveit csak az arra érdemes, megbízható elvtársak kaphatták meg, akiknek a száma jóval ezer alatt lehetett – állapítja meg Hajdú Tibor. Egy 1957-es párthatározat arról rendelkezett, hogy a KB minden tagja ingyenes tiszteletpéldányt kap a Kossuth Kiadó összes kiadványából, az Intéző Bizottság tagjai pedig az összes kiadótól. Nyilván ez a rendelkezés nem sokáig élhetett, de azt lehet sejteni, hogy a minisztériumok vezetőihez az általuk felügyelt könyvkiadóktól a rendszer bukásáig érkeztek könyvek. Több százan részesültek az MTI által összeállított bizalmas híranyagokból is. A különféle bizalmi fokozatú sajtószemlék, hírösszefoglalók címzettlistái jól mutatják a káderek elhelyezkedését az uralmi központhoz képest.

Autó. A második világháború után magánhasználatú autója csak keveseknek maradt, az autóhasználat a szűk pártelit monopóliuma lett. 1950-ben és 1955-ben is a kormány szabta meg, hogy ki vehet igénybe személyautót. Nagyon kevesen. Míg a csúcsvezetők ZIM-ekkel, BMW-kkel és Chevrolet-kkal furikáztak, addig az alattuk lévőknek meg kellett elégedniük Pobjedákkal és Skodákkal. A pártvezetés 1957-ben döntött az autók kereskedelmi forgalmának megindításáról, de csak 1964-ben alakult meg a MERKUR. Az uralmi elithez tartozók két módon még ezek után is kihasználták a gépkocsihiányt: egyrészt a vásárlásnál előfizetési soronkívüliséget élveztek, másrészt az állami verdákat (legálisan!) magáncélra használták. Huszár Tibor leírja,hogyan lehetett a hiányt kihasználva különesebb ráfordítás nélkül autóhoz jutnia az élelmes kádernek. Mivel az új kocsik ára a szabad piacon kezdetben a másfélszerese volt a hivatalosnak, még a kétéves autót is simán el lehetett adni új áron a kocsira várakozóknak. A gépkocsi-használatot a párt-, az állam- vagy a KISZ-apparátusnál is külön szabályozták; minél közelebb volt valaki a tűzhöz, annál több juttatás illette meg.

Vadászat. Talán ennél a privilégiumnál látszik a leginkább, hogy az új osztály hogyan vette át az előző elit kulturális mintáit. Az uralmi elit „markáns, bár a közvélemény előtt sokáig titkolt eleme a vadászat, amely korábban főúri, illetőleg dzsentri szokásnak számított” – állapítja meg Majtényi György. Már az ötvenes években fenntartanak úgynevezett minisztériumi vadászterületeket, és politikusok avanzsálnak vadásztársasági elnökökké; így tett Nagy Imre belügyminiszter is. Rákosi a legtöbbet Gyulajon, Farkas Mihály Gemencen, Horváth Márton Galgamácsán vadászott. Furcsa fintora a XX. század történelmének, hogy a vadászati alkalmazottak között arisztokraták is voltak: gróf Széchenyi Zsigmond, gróf Teleki József vagy gróf Esterházy László. A Kádár-korszakban maga az éra névadója kezdeményezése nyomán alakult meg 1964-ben az Egyetértés Vadásztársaság, amely a pártelit „kapitális bikáinak” a gyülekezete volt. Az alaptársaság 16 főből állt, köztük volt például Biszku Béla, Apró Antal és Czinege Lajos is. 1974-re hatvan főre bővült a kör. Az éves trófearekordokat sokáig e társaság vadászai tartották, noha a hazánkban baráti vadászaton pufogtató nácik, köztük Rudolf Hess „örök magyar” trófeacsúcsait nem sikerült megdönteniük. Kedvtelésükkel olykor azért ők is igazolták a marxista szakosítón megtanultakat, miszerint a mennyiség átcsap minőségbe. Gáspár Sándorról, a SZOT főtitkáráról például feljegyezték azt a nevezetes vadásztettet, hogy egy nap alatt, 1986. december 21-én Lenesen lelőtt 1710 keltetett fácánt, kakast és tyúkot vegyesen.

Szomorú epilógusa a régi elvtársi időknek Pap János története. Ő már alaptársaságnak is tagja volt, egykori belügyminiszterként és Veszprém megyei párttitkárként meg is illette az Egyetértés tagsága. Pap 1994-ben saját vadászpuskájával vetett véget életének.

Zádori Zsolt