Ahhoz már bőven hozzászokhattunk, hogy jó, magyar népszokás szerint szívből gyűlöljük a migráncsokat (akikből népünk 90 százaléka egyet sem látott), a külföldieket, a „nyuggereket”, a szegényeket, a gazdagokat, a rokkantakat, a melegeket, a tanárokat, az egészségügyi és a hivatali dolgozókat, az értelmiségieket, az egyetemistákat (különösen a CEU-sokat és a bölcsészeket), a melósokat, a vállalkozókat, a művészeket, az újságírókat, a politikusokat (mondjuk, ez nem csoda), az autósokat, a motorosokat, a bicikliseket, a gyalogosakat, a kutyatulajdonosokat, a kövéreket, a másik focicsapatnak szurkolókat, a máshova szavazókat, meg persze a nőket. Ja, majdnem kihagytam: természetesen a zsidókat és a cigányokat, de ez ugye alap. És most kiderült, valójában utáljuk a gyerekeket is, sőt, az egészen piciket, a csecsemőket, a hangosan sírókat, a gügyögőket, a játszóterezőket, zörgős kismotorral közlekedőket. Állítsuk meg a gyerekeket! Lehet, őket is a Soros küldte?

Aki nem tudná, miről van szó: keresztül-kasul bejárta az internetet az a minap született levél, amelyet állítólag azok a Lakók írtak és ragasztottak ki az egyik játszótérre, amelyet szerintük átgondolatlanul és felelőtlenül a lakótelep kellős közepén alakítottak ki. Micsoda botrány! Játszótér egy lakótelepen!

A Lakók hosszan ecsetelik, hogy miért elviselhetetlen számukra a kisgyerekek által kibocsájtott zaj. „Kérjük, szíveskedjenek tekintetbe venni, hogy ez elsősorban mégis csak egy lakótelep, ahol nagyon sok idős, nyugdíjas, beteg, gyermektelen, három műszakban dolgozó aktív, tehát nem csak kizárólag gyerekes család lakik, akiknek a nyugalmát és pihenését a nappali órákban Is rendkívül zavarja a gyerekek állandó sikongatása, ordibálása, hisztizése, a zörgős műanyag motorokkal a járdán és a házak fala melletti körbe-körbe motorozása. Ez különösen igaz a hétvégére, ami mindenkinek pihenőnap” – ne is idézzük tovább.

Az egyszeri szülő mindezt elintézheti néhány, a levelet jegyzők frusztráltságáról, mentális állapotáról alkotott megjegyzéssel. Ám, ha szeme itt-ott a kommentekre téved, akkor belényilall a felismerés: sokak számára mennyire nem egyértelmű, hovatovább mennyire nem természetes, hogy még a „legmegneveltebb” kisgyerek létezése is zajjal jár. Ez van: zajjal jár, zajjal él az ember.

*

Látszólag nem idetartozik, holott mégis a fentiekhez van köze annak a furcsa játéknak, amely arról szól, hogy kinek a tippje jön be: a „sziaurak” végső határátlépésével kapcsolatban. Vagyis Viktor és a fiúk mikor jutnak (vagy már jutottak el) oda, ahonnan nincs tovább. Bármit is jelentsen a „nincs tovább”. Magamban csak Rubikon-licitnek hívom, amikor a Facebook-bejegyzésekben, a politikai műsorokban, az ehhez hasonló publicisztikákban a kollégák arról vitatkoznak, hogy rakják-e már a gyújtóst a város alatt, ugyan már, nem látjátok, Róma lángokban, dehogy, hiszen már le is égett az egész a p***ába.

Egyelőre nem tudhatjuk, hogy kinek van igaza, az viszont biztos, hogy pánikhoz közeli rettegéssel tölt el, amikor egy újabb, eddig érinthetetlennek gondolt társadalmi réteg kerül a megbélyegzés fókuszába. Egy másik verzió szerint a gyűlölet korábban is megvolt, csak valamiért most bugyogott a felszínre. De nagyjából mindegy is, ahogy az is, hogy a gyerekutálat új keletű förmedvény vagy régtől velünk van-e. Viszont annyi megállapítható, hogy a kicsi gyerekek megbélyegzése az igazán súlyos határátlépés, nem pedig az, hogy ki és mit hazudott mondott legutóbb Brüsszelben.

Mert mit vár, mit kíván mindenki ebben a történetben? Leginkább nyugodt, békés életet és empátiát. Szóval semmiképp sem jó válasz, ha a kisgyerekek zsibongása elleni kifakadásra az alvászavarokkal küzdő idősek („nyuggerek”), a három műszakban dolgozók („prolik”) vagy a gyermektelenek („önző szinglihordák”) elleni támadás a válasz. A győri levél hiába az adott lakóközösséget célozta meg, joggal érezheti találva magát minden magyar, gyermekét játszótérre hordó szülő. Lehet, hogy mi is idegesítőek vagyunk? De miért?

Nagy ilyenkor a csábítás az életkor miatti diszkriminációra, vagyis arra, hogy fiatalként, kisgyerekes szülőként mostantól ellenséget, vagy még inkább ellenséget lássunk minden idős emberben. Hiszen a győri Lakók is ugyanezt a hibát követték el: egy adott korcsoport tagjait, mondjuk, a 0 és a 10 év közötti gyermekeket és szüleiket kívánták a pokolba, akiknek a puszta létezése számukra egyenlő az elviselhetetlennel. Jobban belegondolva, a levél a legszebb definíciója az életkor miatti diszkriminációnak azzal az üzenettel, hogy kicsikém, cuki vagy meg minden, de inkább ne a közelemben legyél hisztis 3 éves. Igen, azt sikerült mondani, hogy az a gyerek inkább ne legyen, ahogy az anyja-apja sem.

*

Jó kérdést, hogy miért esik neki az idős a fiatalnak és a fiatal az idősnek. Belegondolva, rettentő abszurd gondolat a koráért, olyasmiért gyűlölni a másikat, amiről végképp nem tehet. A kultúrterror pszichológiai elmélete szerint rettegünk az öregedés okozta hanyatlástól és az elmúlástól. Nem véletlen, hogy életünk első felében járva próbáljuk megvédeni magunkat a gondolattól, a ténytől, hogy meg fogunk halni. Az önvédelemnek egy ideig-óráig működő formája lehet, ha elvágjuk a folytonosságot az időben, és elkülönítjük, leválasztjuk magunktól az idősebbeket. Ott vannak a nyugdíjasok, itt vagyok én, de én sosem jutok el oda, ahol most ők vannak. Közöm nincs hozzájuk, az ő problémájuk nem az én problémám. Bizonyos értelemben minden idős ember olyan tükröt tart elénk, ami saját, zord jövőnket mutatja. A tükör persze visszafele is működik: találkozni egy gyermekkel, egy fiatal emberrel, ugyanúgy az elkerülhetetlen, egyre közeledő szomorú végre hívja fel a figyelmet. (Ugyanez a mechanizmus figyelhető meg az elszegényedéstől való rettegésben, és a szegények/gazdagok stigmatizálásában.)

A kultúrterrorista működés azon túl, hogy öncsalás, kiírtja belőlünk az empátiát. Empátia nélkül pedig ott vagyunk, ahol a part szakad: hiányában nem jönnek létre békés, kiegyensúlyozott közösségek. Jön majd a Levélírás és a feljelentgetés. Nincs mese, küzdeni kell a kultúrterror ellen, ám a jó hír az, hogy az empátiának van egy tuti, lakossági módszere.

Magamban csak „Hol vagyok”- játéknak hívom, és végtelenül egyszerű. Arról szól, hogy akarom-e ismerni a közvetlen környezetem, a lakásom, a házam, majd a lakótelepem, a kerületem, a városom, és úgy általában, a hazám történetét. Akarok-e a tudásom által otthon lenni, a közösségemet magaménak érezni? Akarok-e ezáltal újkori honfoglaló lenni?

Az első lépéshez még csak történelemkönyvek sem kellenek, elég a közvetlen szomszéddal szóba elegyedni, és megkérdezni a házban lakó embereket, hogy kik ők, mikor költöztek ide, és milyen életet élnek ezen a helyen. Mi ennek a háznak, a lakóközösségnek a története? Mi az a nagy közös történet, aminek ha tetszik, ha nem, én is a része vagyok?

Például kiderül majd, hogy az idegesítő szomszéd, aki hangosan csapja be maga után a kaput, valójában évtizedek óta mentősként dolgozik, de mellette rengeteget önkénteskedik. Várjunk csak, mennyi is a bére egy mentősnek? A vizslató tekintetű, antipatikus földszinten lakó párocska földink, sőt, szegről-végről rokonok is, az alattunk üvöltöző néni pedig súlyos skizofrén beteg, aki híres színésznő volt a hetvenes években, majd meghalt a férje, őt pedig kizsuppolták a bezárt Lipótmezőről. A hetente egyszer látogató szociális munkáson kívül senki sem törődik vele. A mellette lakó, kotnyeles közös képviselő nénit a 40 pluszos játékfüggő, alkoholista fia nyúlja le, és bántalmazza rendszeresen. Ó, és a cigányok, ahol hat gyerek van. Igen, a szomszéd fiatal lány hivatalos gyámként, gyakorlatilag egyedül neveli halott bátyja árván maradt gyermekeit. Soroljam még? A drogos srác a negyedikről, akik kéthetente visznek be a rendőrök, és a lakásban békákat tenyésztő is tudna mit mesélni.

Ez persze nem jelenti azt, hogy minden valóban deviáns működést tolerálnunk kellene, ám egy olyan országban, ahol kormányunk választott tisztségviselői tökéletesen kifogytak az érvekből, nincs érdemi párbeszéd se a sajtóval, se a „magyaremberekkel”, a Szia Uram pedig tökéletesen megközelíthetetlen, ott már csak a személyes történetek ereje működhet. Magyarországon, ahol az ellenzék isten tudja mióta csak azt várja, hogy majd valaki más, például Brüsszel megállítja Orbán Viktort, az egyszerű, hétköznapi ember csak annyit tehet, hogy beszáll a „hol vagyok” játékba. Az ostoba, gonosz és hazug propagandaüzenetek erdejében csak akkor van esélye annak, hogy ne essünk egymásnak, ha lemegyünk arra a játszótérre, és beszélgetni kezdünk egymással. Panaszkodjunk a másiknak, hiszen abban úgyis jók vagyunk.

Hamarosan ki fog derülni, hogy a történeteink összeérnek, és mindannyian a NER által kifosztott és meggyötört lények vagyunk. Hamarosan ki fog derülni, hogy nem a kicsi gyermek az, aki nem hagy bennünket nyugodtan aludni. Valójában közös nevezőn vagyunk mindannyian, és az igazi határátlépés csak akkor jön majd el igazán, ha erre rá is ébredünk. Rá fogunk.