Élethosszig tartó tanulás

„A múltban is ugyanannyi információt termeltünk, mint ma, azzal a különbséggel, hogy azokat a beszélgetéseket, írásokat nem rögzítettük. Nem olyan régen még csak a kiváltságosok tudtak nyomdák, tévék vagy éppen hanglemezek segítségével rögzíteni és megosztani valamit, ma már mindenki csinálhat az okostelefonjával képet, felvehet hangot, megoszthatja a versét az interneten” – mondja Szakadát István, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének vezetője. Ugyanakkor az ember semmivel sem tud több információt feldolgozni, mint a kétszáz évvel ezelőtti „önmaga”. A rendszerünk véges, vagyis felmerül a kínzó kérdés: milyen eszközünk van az információk megszűrésére.

„Régen a kanonizációs infrastruktúra előszűrte a dolgokat, vagyis egy könyv megjelenéséhez azt valakinek észre kellett venni, értékesnek ítélnie, kinyomtatnia. Lehet persze arról is beszélni, hogy a kulturális, gazdasági vagy politikai szűrő megfelelő volt-e, de ez az előszűrés lehetővé tette, hogy csak az adott kritériumnak megfelelő produktum váljon nyilvánossá” – mondja Szakadát István. Ma már ezzel szemben bármikor, szinte bármi bekerülhet a gyakorlatilag szabályozatlan nyilvános térbe, ahol a feltételeket azok a nagy cégek befolyásolják, amelyek működtetik a fogyasztásunkat, döntéseinket monitorozó algoritmusokat. Természetesen van haszna, ha ebben az adatcunamiban az érdeklődésünknek megfelelő információkhoz jutunk, de közben komoly veszélyeket rejt az az állapot, hogy a nyilvános digitális tér felett nincs olyan társadalom, amely a maga normáival, szabályrendszerével kordában tartaná a történéseket. Olyan korban élünk tehát, ahol – ha nem vagyunk képesek folyamatos tanulással lépést tartani – kiszolgáltatottá válhatunk.

„Az a veszély fenyeget minket, hogy kétfelé szakad a társadalom: azokra, akik képesek az új digitális kultúrába belépni, és azokra, akik nem”

– hangsúlyozza a BME tanszékvezetője. Szerinte azok, akik kevés intellektuális tőkét tudnak hozzáadni a rendszerhez, valószínűleg kiszorulnak belőle, és egyre kevesebb munkalehetőség lesz számukra. A digitális társadalom a tudás társadalmát építi, ahol az információt használjuk majd a boldogulásunkra. A robotizáció korában pusztán fizikai munkával ehhez nem tudunk sok mindent hozzátenni. Aki tehát nem akar rabszolga lenni ebben az új korban, annak el kell sajátítania az élethosszig tartó tanulás képességét.

Önismeret

Nem képesség, inkább hajlandóság, de a megléte vagy az erre törekvés fontossága miatt nem hagyhattuk ki a listából. Klasszikus mesék, önsegítő könyvek, személyiségfejlesztő módszerek – ezek a népszerű formátumok is jelzik, hogy ősi a vágy önmagunk megismerésére, amit az adott korok a meglévő tudásukhoz illeszkedő eszköztárral szolgáltak ki. A gyorsuló világ és az adatrobbanás kifejezéseket lassan olyan gyakorisággal használjuk, mint a bevásárlólistán legsűrűbben szereplő tételek neveit. Mindezt úgy, hogy szinte felfogni sem tudjuk, mekkora mennyiségű adat keletkezik körülöttünk. Ebben az ingeráradatban igyekszünk eligazodni, és nem csupán követni a világ történéseit, hanem közben önmagunkat is értelmezni.

Hogy miként kapcsolódik a hatalmasra duzzadt adatmennyiség az önismerethez? Ahogy Yuval Noah Hariri izraeli történész írja a 21 lecke a 21. századra című könyvében:

„Ahhoz, hogy ilyen világban fennmaradjunk, komoly mentális rugalmasságra és erős érzelmi egyensúlyra lesz szükségünk.”

A szerző az adathalmazokban rejlő manipulációs lehetőségeket megvilágítva rámutat: mivel a biotechnológia és a gépi tanulás fejlődésével egyre könnyebb lesz az érzéseinket és vágyainkat manipulálni, önmagunk megismerése sürgetőbb, mint bármikor máskor. A Hariri által „emberhackelés korának” hívott közeljövőben (sőt bizonyos területeken már a jelenben is) a nagy cégek és kormányok már nem pusztán a számítógépeinket, a mobilunkat, az eszközeink szenzorait vagy a bankszámlánkat akarják meghackelni, hanem ezek révén az elménket is. Az algoritmusok, a big data-elemzések gyakorlatilag bármit kiderítenek rólunk, és ha nem figyelünk, előbb ismernek meg minket, mint mi magunkat. Ebben az esetben pedig manipulálni is fognak, nekünk pedig nem lesz hatalmunk önmagunk felett.

Kreativitás

A kreativitás egyre előrébb kerül a XXI. században a sikerhez, adaptációhoz, túléléshez szükséges képességek listáján (mindenki a habitusa szerint választhatja ki a megfelelőt). A Világgazdasági Fórum 2016-ban két listát is közölt a negyedik ipari forradalomra reagáló The Future of Jobs (A jövő állásai) című riportjában: az egyik azt mutatta, melyek voltak a 2015-ben top10-be sorolt képességek, és mik lesznek – a történelmi léptékben jelentéktelennek számító – öt évvel későbbi 2020-ban. Mindössze öt évről van tehát szó, a lista átrendeződése mégis látványos: a kreativitás az utolsó helyről a harmadikra ugrott fel.

Az innováció, az újszerű gondolkodás, a megjósolhatatlanra és megoldhatatlanra adott, megoldásra fókuszáló ötletek megfogalmazásának tehetsége az egyik legértékesebb piaci képességgé nőtte ki magát. Mindezt úgy, hogy technológiai eszközök sokasága és sokfélesége segít ma már modellezni ötleteket, valamint tesztelni elméleteket, mielőtt a megvalósítás nagyüzemi gyártásba fordulna.

Érzelmi intelligencia

Az érzelmi intelligencia segít minket abban, hogy felmérjük és megértsük, mire számíthatunk a környezetünktől – és ebben a minőségében komoly hatással van a döntéseinkre. Daniel Goleman amerikai pszichológus, az érzelmi intelligencia kutatója azt mondja – ahogy Megan Kaye idézi őt Siker: a teljesítmény pszichológiája című könyvében –, hogy a magasabb érzelmi intelligenciájú emberek hatékonyabban kezelik a konfliktusaikat, könnyebben megbirkóznak a nehézségekkel, jobban kommunikálnak és motiválnak másokat, továbbá a hosszú távú kapcsolatok kiépítésében is erősebbek.

Az érzelmi intelligencia szerepét egyre több vállalat ismeri fel. Az egyik michigani energiaszolgáltató például azt szerette volna megérteni, hogy a nehezen fizető ügyfeleik milyen okokból nem egyenlítik ki a számláikat. Miután kiderítette, hogy a sokszor amúgy is nehéz körülmények között élő ügyfeleknél a váratlanul beeső, számlára rakódó egyéb díjak akasztják meg a folyamatot, hozzáfogtak saját munkatársaik érzékenyítéséhez. Például azzal, hogy az értekezletre érkező csapatnak felajánlották, mehetnek lifttel vagy lépcsőn. A liftet választóknak váratlanul büntetést kellett fizetniük – némi rágcsa formájában, amit a nap elején kaptak. A folytatásban több hasonló, váratlan „kiadással” járó élményük is volt, ami segített számukra megérteni az ügyfeleket. A tréningen megélt élmények után a cégnél innovatív – egyben átlátható és ügyfélbarát – számlázási rendszer kidolgozásába kezdtek.

Komplex problémamegoldás

Ez a képesség – illetve ennek igénye a munkaerőpiacon – masszívan tartja magát a már említett The Future of Jobs listán, mégpedig annak az első helyén. A kreatív, innovatív, komplex problémamegoldást a siker egyik nélkülözhetetlen elemeként említik ma a legtöbben. Ugyanakkor azt sem felejtik el hozzátenni, hogy a sikeres válaszok többféle megközelítésből is érkezhetnek – mind a szervezeteknek, mind a munkavállalóknak nyitottaknak kell lenniük ezekre a lehetséges megoldásokra.

Ez többnyire olyan csapatmunkát jelent, ahol az eltérő megközelítések nem kioltják, hanem ösztönzik egymást. Vannak egészen játékos opciók is ezekre az esetekre. Ilyen például az a „kalapos játék”, amelyet Edward de Bono pszichológus fejlesztett ki az 1990-es években a kreatív problémamegoldás ösztönzésére. A játék keretében a csapattagok különböző színű kalapokat vesznek fel, és minden színhez más-más habitus tartozik (a fehér például objektív és érzelmileg semleges, a piros intuitív, a sárga optimista, a zöld kreatív stb.). Mindenki a színnek megfelelő szerepe szerint igyekszik megoldást találni, illetve részt venni a megoldást kereső folyamatban. Gyakori igazság az is, hogy több jó megoldás létezik.

Stresszkezelés

A technológiai fejlődés és az okoseszközök egészen más életritmust diktálnak. A digitális eszközökkel és közösségi terekkel intenzíven ápolt, 24 órás kapcsolatunknak köszönhetően úgy érezzük, hogy azonnal meg kell oldanunk mindent: válaszolnunk és részt vennünk online beszélgetésekben, megmutatni magunkat, és követni, amit más megmutat magából. Irracionális idegesség lesz úrrá rajtunk, ha a telefonunk lemerül, és a digitális detoxot valami egzotikus dologként emlegetjük, miközben a munkánk és a magánéletünk elválaszthatatlanul összefolyik. A WHO már évekkel ezelőtt megkongatta a vészharangot, miszerint a stressz 2020-ra az egyik legkomolyabb, betegségeket okozó probléma lesz. A sikeres működéshez tehát elengedhetetlen stratégia kidolgozása a stressz felismerésére és kezelésére.

2011-ben a Stanford Egyetemen önkéntesek részvételével kísérletet végeztek, amelyben a résztvevők különböző intenzitású élményeken mentek keresztül. Kétféle válaszreakció állt a rendelkezésükre: a figyelemelterelés vagy a helyzet átgondolása és újraértelmezése. A túlnyomó többség az intenzívebb pillanatokban a figyelemelterelést, az enyhébbekben az újraértékelést választotta. „Természetünknél fogva hajlamosak vagyunk váltogatni a stratégiákat, nincs egyetlen jó módszer” – írja a kísérlet kapcsán Megan Kaye a már említett könyvében. Ebben arra is kitér, hogy – bár a barátokkal és a családdal töltött idő az egyik leghatékonyabb módja a stresszkezelésnek – sokan választják helyette inkább a tévénézést.

Kovács Andrea cikke eredetileg a HVG Extra Business 2018/4-es számában jelent meg.

Miért érezzük úgy, hogy mindig másoknak sikerül minden a munkahelyen? Hogyan győzzük le a sikertől való félelmünket? Megteremthető-e az egyensúly karrier és magánélet között? A Siker: a teljesítmény pszichológiája című könyv közérthetően magyarázza el a teljesítménnyel kapcsolatos pszichológiai kutatások eredményeit, és könnyen alkalmazható módszerekkel segíti a kitűzött célok elérését. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.