Koronavírus-járvány
Fellélegezhet kicsit a világ, a Covid-19 ugyan nem tűnt el, de nem keseríti meg a mindennapokat. Ám visszatér-e? És mi van a betegség utóhatásaival? Cikksorozatunkban megtalál mindent, ami a koronavírus-járványról tudnia kell.
A koronavírus-járvány akkor tudatosult igazán a divatipar szereplőiben, amikor az olasz gócpont kialakulásával és a járvány európai kitörésével keresztbe húzta az idei februári milánói divathét szervezőinek terveit: számos eseményt töröltek, Giorgio Armani pedig február végén online tartotta meg divatbemutatóját, de zárt kapuk mögött. A március közepi sanghaji divathetet már csak digitálisan rendezték meg. Elmaradt a közép-európai divathét is, amit márciusról tettek át későbbre – de április végén sem tartották meg.
A koronavírus-járvány azonban nem is csak elmaradt divatbemutatók sorát okozta a divatiparban: nagyot ütött az ágazatra, hosszan és több részletben. A GlobalData piackutató cég számításai szerint a Covid-19 akár 300 milliárd dolláros bevételtől foszthatja meg idén a globális ruházati ipart – ez több mint 15 százalékos visszaesés a 2019-es eredményekhez képest. Ez a becslés pedig csak a ruházatra vonatkozik, nincs benne a textil- és a bőr-, valamint a cipőipar. Magyarországon is igencsak meglátszik a koronavírus-járvány hatása az eladásokban: a KSH áprilisi, kiskereskedelemre vonatkozó adatai alapján a textil-, ruházati- és cipőüzletek forgalma csökkent a legnagyobb mértékben: 90 százalékkal.
Nem pusztán arról van szó, hogy az üzletek zárva tartása miatt kevesebb bevételt könyvelhetnek el a divatmárkák. A járvány kitörésekor először leállt Kína és bezártak egy időre a kínai alapanyaggyárak. Majd bezártak az üzletek Európában, elmaradtak a nyugati divatmárkák megrendelései, ami rendkívül súlyosan érintette a fejlődő országokban és főleg a Délkelet-Ázsiában működő ruhagyárakat.
A szociális hálóval sem rendelkező országokban pedig akár 40 millió dolgozót is érinthet a gyárak bezárása. Főleg úgy, hogy számos divatmárka még a teljesített megrendeléseket sem fizette ki, ezért a jogvédő szervezetek kampányokat indítottak, hogy nyomást gyakoroljanak a szerződésbe foglalt kötelezettségeiket sem teljesítő divatcégekre.
Kína, Kína, Kína
Nem csak a divatiparban merült fel, hogy a globális, a világot keresztbe-kasul hálózó ellátási láncok miatt sérülékeny az iparág: csak Kína leállása az egész világon éreztette a hatását. A döntő többségben a bérmunkától függő hazai textil- és ruházati ipar is megszenvedte a mostani helyzetet.
Bár Ázsiában zömében a tömeggyártott, olcsóbb termékek készülnek, a dizájnerruhák nagyobb része pedig Kelet-Európában, a kiszolgáltatottság mégis minden piaci szegmenst érint. Az alapanyagok és a kellékek (így a cipzárak és gombok) többsége ugyanis Kínában készül.
A kereskedelem leállása – a luxuspiacon pedig részben a kínai turisták elmaradása – is súlyos következményekkel járt. Az ázsiai áruval teli konténerek egyre csak torlódnak a kikötőkben, miközben a logisztikai központok is tele vannak az eladatlan áruval – szakértők attól tartanak, hogy temérdek visszamaradt árut fognak megsemmisíteni emiatt.
Most vagy soha
A vezető divattervezők és kereskedők pedig úgy tűnik, arra próbálják használni ezt a sajátos helyzetet, hogy megpróbáljanak nemzetközi szinten is változást kezdeményezni. Az egyik legismertebb és legértékesebb luxuscég, az olasz Gucci május végén jelentette be, hogy búcsút int a divatheteknek és ezentúl – az eddigi 5 helyett – évi két, szezonoktól független kollekciót mutat majd be.
A belga Dries Nan Noten pedig több más divatmárkával közösen egy fórumot és koalíciót alakított (ez a Rewiring Fashion), hogy megoldást keressenek az iparág rendszerszintű problémáira: elsősorban az időzítésre és a leértékelésekre. A jelenlegi rendszerben ugyanis több mint fél évvel korábban bemutatják a következő szezon kollekcióit (így tavasszal az őszi-téli darabokat és ősszel a következő év tavaszi-nyári időszakára szánt kollekciókat, amelyek 6 hónappal később kerülnek a boltokba a bemutatásuk után. Hogy miért? A széttagoltság, de főként az 1990-2000-es évek óta egyre távolabb kiszervezett gyártás miatt. Olyan lomhán mozog a rendszer és olyan sok szereplő vesz részt a folyamatokban, hogy kell egy fél év, mire a bemutatott darabok nyomán a legyártott termékek a boltok polcaira kerülnek.
A leértékelések pedig már a szezon közepén elkezdődnek és főként a 2008-as pénzügyi válság óta durvultak el a divatban, hogy minél jobban csábítsák a vevőket, akik így sok esetben már tudják, a kiszemelt termék hamarosan féláron lesz, ezért eszük ágában sincs a teljes árat kifizetni.
„Nem normális, hogy téli kabátot vesznek májusban. Nem normális, hogy a tervezőcsapat egy olyan kollekción dolgozik, amit másfél hónappal a piacra dobás után már 50 százalékos kedvezménnyel árulnak” – nyilatkozta a Dries Van Noten a Vogue Businessnek. A petícióhoz pedig már a legnagyobb online kereskedők és áruházak – így a Nordstrom, a Bergdorf Goodman, a Harvey Nichols és a Mytheresa – is csatlakoztak.
A féléves csúszás megváltoztatására már volt kezdeményezés még 2017-ben, márpedig a see now buy now modell. Ennek értelmében akkor mutatnák be a márkák a kollekciókat, amikortól azok elérhetőek lennének. Elsősorban az motiválta a nagyobb cégeket, hogy így kisebb eséllyel másolják le olcsóbb formában a fast fashion-szereplők a termékeket, és a vásárlók sem veszítik el az érdeklődést egy termék iránt. Ezt a modellt azonban nem követte a divatmárkák többsége. Azok is, amelyek a modellt alkalmazni kezdték, leggyakrabban a kollekciók darabjainak egy részét, vagy limitált és kapszulakollekciókat, tehát csak bizonyos termékeket dobnak piacra a bemutatás időpontjával összhangban, így egyáltalán nem vált általánossá.
A bemutatás és a boltokba kerülés közti időeltolódás miatt az időjárás is jelentősen rányomja a bélyegét az eladásokra: az enyhébb telek miatt már évek óta sokkal gyengébbek az őszi-téli kollekciók eladásai és a meleg, nyári idő vagy éppen egy hirtelen hűvös sincs tekintettel arra, éppen mi érkezik és érhető el a divatüzletekben.
Erre pedig a jelenlegi széttagolt, időben elcsúsztatott rendszerben egyáltalán nem tudnak reagálni a divatmárkák. Hogyan is reagálna a klímaváltozásra és az egyre nehezebben megjósolható, egyre szélsőségesebb időjárásra egy olyan iparág, ahol majdnem egy év telik el aközött, hogy a terméket megtervezik és hogy a boltokba kerül?
Tonnaszám elégetett ruhák
Az iparági szereplők kevesebb terméket is szeretnének, ami nyomán kisebb raktárkészletre lenne szükség – és kevesebb is maradna eladatlanul. Egy kollekció esetében ugyanis nem ritka, hogy akár 60-100 lookból, tehát teljes szettből (például egy nadrág, blúz, kabát tesz ki egy lookot) álló kínálatot vonultatnak fel. Ennek pedig csak egy része, esetenként lebutított formában kerül be a kereskedelembe.
Arról nem szeretnek beszélni a cégek, hogy a legyártott ruhadarabok mekkora százalékát nem sikerül eladni. Az viszont, hogy sokkal többet termelnek, mint amennyit eladnak, az egészen biztos. 2018-ban például a New York Times számolt be arról, hogy a svéd fast fashion-óriás, a H&M esetében az eladatlan árukészlet abban az évben 4,3 milliárd dollárt ért és 7 százalékkal nőtt a tavalyihoz képest. A márkát erős kritika érte, amikor kiderült, tonnaszámra égetik el az ilyen ruhákat az egyik svéd hőerőműben. 2017-ben a brit Burberry körül robbant ki botrány, miután 37 millió dollár értékben égették el azt, amit nem sikerült eladni.
Ki fogja megvarrni a ruhákat?
A járvány okozta ellátási problémák után az a kérdés is felmerült, hogy vajon Kínában, Vietnámban és Bangladesben fognak-e gyártani a divatcégek ez után is. Persze, ez sem új kérdés. 2013-ban omlott össze a Rana Plaza, a dakkai épületben többek között egy ruhagyár működött. A bangladesi tragédia bejárta a világsajtót és rávilágított arra, milyen körülmények között állítják elő a fast fashion márkák olcsó ruháit. Kampányoltak nemzetközi szervezetek, és kampányolnak azóta is. Az elmúlt hét évben azonban érdemi változás igazán nem történt a divatipar gyártási oldalán.
Tavaly nagy port kavart, amikor Karl-Johan Perrson, a H&M ügyvezetője azt nyilatkozta a Bloombergnek, hogy az iparág fenntarthatóság irányába elmozduló törekvései kis környezeti hatással, de annál nagyobb és negatív társadalmi következményekkel is járnak, hiszen a ruházati ipar a fejlődő országokban jelentős foglalkoztató. Most már anyagi érdeke is fűződik egy áttekinthetőbb, rövidebb ellátási lánchoz. És ugyanúgy ellenérdeke is. A divatipar pedig nem a rugalmasságáról híres. Bár évekkel ezelőtt elindult egy tendencia az Ázsiában történő gyártás visszaszervezésére – hiszen a sebesség már fontosabb, mint maga az ár –, a tömegtermelés még mindig ott zajlik. Az európai varrónők pedig egyre inkább kiöregednek. Így az is kérdés, hogy ki és hol fogja megvarrni a ruhákat? Mert ha kevesebb szezon lesz és kevesebbet fog termelni a divatipar, a fejlődő országokban is kevesebb munkát fognak biztosítani.
