1.2.3…Start
Most nem kezdjük taglalni, hogy az AM üstökösszerű felfutásában mekkora szerepet játszott a net, meg ez az egész a blog mizéria. Talán csak annyit, hogy a kivételes verbális képességgel és dalszerzői vénával megáldott Alex Turner és haverjai még ’05-ben felpakoltak a hálóra egy demót (Beneath The Boardwalk), ami aztán annyira bejött a népeknek, hogy nem számított kúl arcnak Londonban, aki nem töltötte le. Az A&R-szakik először csak lestek, majd kapcsoltak és eléjük toltak egy szerződést. A négyes a Dominóhoz került, onnan meg a címlapokra. A proli-realista ’06-os Whatever People Say I Am, That`s What I`m Not, minden idők leggyorsabban fogyó bemutatkozó albuma lett. A második, talán kevésbé karcos, ugyanakkor jóval cizelláltabb Favourite Worst Nightmare, még inkább felfutott, az AM meg még inkább be. Aztán jött egy kis relax, miközben Turner egy szemernyit sem kapcsolt ki, inkább haverjával, a főállású Rascals-vezérrel, a Favourite Worst Nightmareen is pengető Miles Kane-nel új projektbe fogott.
Az időgép
Arctic Monkeys Egyszerű srácok a telepről. Az elején. |
A Last Shadow Puppets első lemeze, a maga nagyzenekaros megoldásaival, spagetti westernes, morriconés, Scott Walker-es megfejtéseivel a tavalyi év egyik legüdítőbb lemeze lett.
Még ki sem jött a hatvanas évek korhangulatát, hangszeres megoldásait hűen és pontosan megidéző
The Age Of The Understatement, mikor tavaly áprilisban Turner bejelentette, stúdióba vonul az AM, de csak úgy szórakozgatnak, semmi komoly.
Azért a korábbi dalokból felvettek egy hat számos demót, de aztán leálltak, mivel Alex épp a LSP utómunkálataiban volt nyakig elmerülve. A hobbyzenekarként indult LSP stílusbravúr debütálása akkora ász volt tavaly, hogy simán jutott be a Wan2 év végi listájára is.
Vissza a jövőbe
Lehordva és istenítve Az egyszerű srácok többmillió eladott lemez után © Wikipedia |
Az első hírek az új lemezről tavaly júliusban érkeztek. James Ford producer kiszivárogtatott némi infót, bár semmi konkrétumot, csak annyit, hogy készül. A várakozás akkor fokozódott igazán, mikor híre ment, hogy az AM a Queens Of The Stone Age fontemberével, a stoner rock-pápával, Josh Homme-mal dolgozik a kaliforniai Joshua Tree-ben. A produceri székbe ült Homme olyasmiket nyilatkozgatott, hogy bejönnek neki Turner szövegei, meg hogy szerinte Matt Helders a rakenroll egyik legjobb dobosa, manapság. Ez különösen nagy dicséret, egy olyan ember szájából, akinek haveri körében ott a Nevermindot feldoboló Dave Grohl. Ez év elején aztán az Arctic Monkeys Új-Zélandon elővezetett néhány zsír új számot. Január végén a
Crying Lightning élő verziója már a neten keringett. A kommentek egy része szerint ez a legócskább szám, amit Turner valaha írt.
Néhányan a sárga földig lehordták őket, mások persze istenítették. a számot. Május 19-én a zenekar közzé tett egy alig hét perces kisfilmet, az NME Video Blogján, melyen Matt Helders egy kanapén ücsörögve dumál, metrózik, és legnagyobb spanjával, P. Diddy-vel pörög a rapper Miami villájában. A beszélgetésükből nem sok minden jön le, talán csak az, hogy mennyire bírják is ők egymást. A mindig keménykedő Diddy belemondja a kamerába, hogy aki ujjat húz az AM-szal, az nála is kihúzza a gyufát. Jaj. Az egészből csupán az utolsó fél perc a lényeg, mikor is Alexet látjuk, a készülő lemez sessionje közben, ahogy egy ígéretesnek tűnő daltöredékre vokálozik. Turnerék július 2-án hozták nyilvánosságra az új album trekklistáját, rá pár napra pedig bejelentették a lemez címét. Humbug. Mi ez? - tették fel a kérdést többen, és a „POP legrosszabb lemezcíme” bélyeget sütötték a korongra. Mások, angol humort véltek felfedezni a címben, egy blogger pedig simán csak annyit jegyzett meg, „mit is várhatunk egy olyan bandától, mely magát Sarki Majmoknak nevezi”.
Július 30-án az AM webkoncertet adott, melyet az nme.com is közvetített. Négy számot játszottak a Humbugról, ráadásként pedig Nick Cave vérfagyasztó Red Right Handjét is lenyomták. A srácok most épp a 23 állomásos, Kanadát is érintő amerikai turnéjukat zavarják le. A körút október 5-én fejeződik be Dallasban, addigra nyilván kiderül, hogy az egész majomkodás humbug volt-e, vagy sem.
A Wan2 megvizsgálta három nagyobb és három kisebb zenekar harmadik lemezét, hogy kiderüljön, ki hol tart / tartott annál a bizonyos vízválasztónál. Ja, és hármat, akik belefulladtak a vízbe.
Őskövületek
The Beatles – A Hard Day’s Night (1964)
Mi ez? Tömeghisztéria. A lemezt kísérő humoros, ficsúros Richard Lester mozi 14 millió dollárt fialt. A fiúk páncélautóval menekülnek a rajongók elől. A lányok Paul lehullott cigihamuját ereklyetartóban őrzik. A „liverpudliak” az Ed Sullivan Show-ban debütálnak, 74 millió néző előtt! A show 728 ülőhelyes, mégis 50.000-en akarnak bejutni. A korong szentté avatta a liverpooliakat, hogy aztán ’65-ben a lovagi címet is megkapják.
A plecsnit egyébként az a királynő adta át, akit Lennon ’63-ban még simán kigúnyolt a Királyi Varieté műsorában. A Beatles ázsióját mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy maga az edinburghi herceg intézett bocsánatkérő táviratot hozzájuk, mikor egyik nyilatkozatában félreérthető megjegyzést tett a zenekarra. Ez volt az első, kizárólag Lennon-McCartney számokat tartalmazó Beatles korong, és ez az album taposta ki az utat a brit invázió olyan zenekarai előtt, mint az Animals, a Kinks, a Cream és a Stones.
The Rolling Stones – Out of Our Heads (1965)
Mi ez? A hatvanasok elején a kölyök Jagger még csíkos pulcsiban böfögte a „néger” bluest. A ’63-as bemutatkozó kislemez nem ütött be, mígnem a Lennonék által átpasszolt I Wanna Be Your Man felpakolta őket a listákra. A szex és a rock n’ roll jobban állt a „rossz” Stones-nak, mint a „jófiú” Beatles-nek. Az
Out of Our Heads B. oldalának első száma, a korábban csak kislemezen elérhető, felforgató
(I Can't Get No) Satisfaction volt. A Rolling Stone által minden idők második legjobb felvételének választott szám ugyanúgy adta meg a lendületet a ’60-as éveknek, mint a Stones világkarrierjének. A Beatles
Help!-je mögött, a brit lista második pozíciójáig jutó
Out of Our Heads volt a Stones utolsó olyan lemeze, melyen még többségben voltak más szerzők bluesos töltelékdalai. A ’66-os
Aftermath-on már csakis Jagger-Richards számokat találunk.
The Who – Who Sell Out (1967)
Mi ez? A The Who a pop szempontjából kitüntetett ’67-es év előtt inkább csak, mint a három perces beat himnuszok kismestere volt jelen a rock n’ rollban. Persze mind a „csak”-ot, mind pedig a „kismester”-t idézőjelbe kell tennünk, hiszen már a debütáló The
Who Sings My Generation lemezen arcul ütötték a beatet, a cím és programadó My Generationnel, és annak jelmondattá vált sorával: I hope I die before I get old (remélem meghalok, mielőtt megöregszem). A ’67-es
Who Sell Outtól Townshend, Daltrey, Moon és Entwistle felhagytak a háromperces slágerekkel, és ha még nem is konceptben, meg stadionrockban, mindenesetre nagyobb volumenben kezdtek gondolkodni. Már a reklámokat, és velük együtt az egész korai fogyasztói társadalmat kifigurázó pop-art borító is sokat mond. Pete egy rohadt nagy Odoron izzadásgátlót szorongat, a bájvigyorgó Moon egy Medac nevű bőrtisztító kencét hirdet, Roger nyakig ül a paradicsomos babban, John pedig Charles Atlas testépítőt élteti. Az egykori virgonc mod gyülekezet beintett a trendnek. Az ál-reklámszpotokkal megszaggatott
Who Sell Out már nem beatzene. A
Rael című mini-opera pedig a ’69-es konceptalbum, a
Tommy előhírnöke.
Friss leletek
The Strokes - First Impressions of Earth (2006)
Mi ez? A Radiohead túlokossága, és a kiüresedő elektronika csődöt mond a ’00-ás évek elejére. Ekkor érkezik ez a jól eleresztett csávókból álló New York-i brigád. Felrántják a VU-, Television- és Iggy Pop-mániás
Is This It-et, mellyel visszaparancsolnak pár százezer srácot a garázsba (például a Libertines alapító Pete Doherty-t is). Sikk a szakadtság. A 9/11 traumát lassan kiheverő USA,’04-ben még egy ciklust szavaz Bush-nak, aki hálából tovább folytatja a terrorizmus elleni világméretű harcát, amivel mindenkinek tele már a töke. ’06-ra Bush már nem az amerikai nép hőse, inkább egy kellemetlen alak, a világrendőrség főnöke, akinek túl nagy a hatalma, még. Az egykor szebb napokat látott Strokes is pont ilyen kellemetlen már. A hatalmas lufivá fújódott, majd kipukkadt garázs-/new wave-revival áldozatai között a New York-iak is ott vannak. Julian Casablancasék harmadik albuma pont annyira unalmas, mint a második volt.
Előrejelzés: Ha van egy csöppnyi eszük, a negyedik korong végleg a garázsban marad.The Killers – Day & Age (2008)
Mi ez? A bűn városának válasza a brit indie-re, azaz glamúros indie rakenroll a világ legfényesebb városából, Las Vegas-ból. A Killers-re ’04-ben mindenki rácsodálkozott, mert, hát hogy is lehet, az, hogy valaki ott a tengerentúli bűnbarlangban jobban érezze a Cure-t, a Smiths-t, vagy épp a Joy Divisiont és a New Ordert, mint a jóval nagyobb részben érintett britek? Így. A debüt (Hot Fuss) az év egyik legizgalmasabb utalásrendszere volt. A két évvel későbbi Springsteen előtt hajbókoló
Sam's Townnal aztán a Killers hazatalált. A tavaly év végén kijött
Day & Age, bár jóval rosszabbul fogy (2 millió ment el belőle eddig), mint az előző kettő, mégis talán Brandon Flowersék legjobbja. A Killers kaszinójának rulett asztalánál ott pörget Bowie, a Cure, a U2, a ’80-as new wave és szintipop szintér, és egy kicsit a glam is bevillantja magát.
Előrejelzés: A Killers nyerő szériában van, a következő album nyilván emel a téten.Razorlight – Slipway Fires (2008)
Mi ez? Az egyezményes diskurzus szerint anno a Libertines volt, illetve lehetett volna az amcsi Strokes brit változata, viszont mivel Pete Doherty gyakorlatilag több időt töltött az elvonókon, dutyiban, Kate Moss bugyijában, illetve Sir Elton szájában, mint a stúdióban, ezért nem lett belőlük semmi. Megmaradtak ígéretnek. A haveri körükből ellépő Johnny Borrell zenekara, a két svéd cimborát is a soraiban tudó Razorlight ’04-ben még épphogy csak észrevetette magát, hogy aztán két évvel később a Razorlight című koronggal ott feszítsenek minden jegyzett éves összesítés élbolyában. Harmadszorra rakenrollt ígértek, de csak rollt kaptunk, abból is keveset. Borellen eluralkodott a szentimentálé. A Slipway Fires egy se íze, se bűze szoft rock album lett, fókuszban a Fleetwood Mac-kel.
Előrejelzés: Ha Borrell tovább folytatja a fülbemászást és a klimpírozást könnyen eljuthat a Keane mélységeibe.Evolúciós zsákutcák
Akik el sem jutottak a harmadikig
The Stone Roses
A Smiths vonalat továbbgondoló manchesteriek minden idők egyik legjobb bemutatkozását produkálták ’89-ben. Igaz, senki nem vette észre, hogy korszakhatárhoz ért a brit gitárzene. Ian Brownék ’94-ben még egy kvázi Led Zep-tribute-tel blamálták magukat, majd megfojtotta őket saját teremtményük, a britpop.
Libertines
A Libertines szerzőpárosát, Carl Baratot és Pete Doherty-t anno az indie Lennon-McCartney-jaként aposztrofálta a sajtó. A ’02-es Up The Bracket, és a 2004-es Libertines is csúcsok, koszosak, szétesettek, odakentek, nyeglék, de kúlok, mindenek felett. Aztán a túl sok tű és fű őket is kicsinálta.
The Long Blondes
A 2006-os Someone To Drive You Home után olyan neveket emlegettek Dorian Cox és Kate Jackson énekescsajok kapcsán, mint Blondie és Siouxsie Sioux. A 3(lány)+2(fiú) felállású sheffieldi ötös második, 2008-as Couples című lemez megjelenése után aztán kiderült, hiába a három csaj, az erekció nem tartható fenn.
Radics Gábor