Ezt tényleg gitárral csinálták?

A U2 zenéjével nehezen történt a kapcsolatfelvétel, mivel zsenge ifjúkoromban erősen elektronikus zene párti voltam és úgy gondoltam, modern, változatos, hangzás csak így érhető el, a gitáros bandák csak csörömpölnek. Akkoriban jött ki a zenekar The Joshua Tree című lemeze. Hallgattam egyszer, kétszer, azután százszor, és azon kaptam magam, hogy teljesen megmételyezett az addig sehol nem hallott fantasztikus, gazdag zenei atmoszféra és az erő. Kérdésem csak egy volt: ezt tényleg gitárral csinálták? A válasz „igen” volt, és én fogtam magam, vettem egy elektromos gitárt és egy delay (késleltetés, azaz visszhang) pedált. A U2 és ugye a gitáros, The Edge lett számomra a „gitár forradalma”, teljesen átformálta addigi zenei érdeklődésemet. Ahogy a világnak korábban Jimi Hendrix az elektromos gitározás új határait, úgy The Edge az elektromos gitár és a hozzá illesztett technika használatának új határait mutatta meg. Ezért ő az én Hendrixem. A legnagyobbak között a helye!

"The Edge az a gitáros, akinek dallamai, játéka, maradandó lenyomatot hagy az utókorra… csak senki nem tudja eljátszani őket.” (Bob Dylan)

The Edge, vagyis eredeti nevén David Howell Evans, már a pályafutása elején elhatározta, hogy ő másképp akar gitározni, és megszólalni, mint kortársai, s a nagy elődök. Már a korai U2 lemezeken hallható, ahogy a gitár sokszor, mint a ritmusszekció fontos része szerepel, a dallamok nagyon pontosan átgondoltak, a lényegre koncentrálnak, sokszor pont emiatt csak repetitívek; minden a kompozíció, a hatásos, erős egység érdekében történik. The Edge az együttes fő zeneszerzője, a dalok és a hangzást illetően az irányítás az ő kezében, de ez a zenekar kreatív, egy irányba tartó egysége nélkül még kevés lenne.

Boy, October, War: e korai lemezek után a következő felvételéhez a zenekar felkéri producernek Brian Enót. Eno akkor már elektronikus ambient zenei-tájképfestészeti korszakában, nagy hatással Edge-re, már ami a zene textúráját, dramaturgiáját, a nem mindig zenei elemek felhasználását illeti. Fokozottabb szerepet kap az új technológia, ennél a felvételnél kerül a zenekar mellé egy másik kulcsfigura, Daniel Lanois, Eno hangmérnöke – aki kiváló gitáros is. Az egy kastélyban, elvonultan rögzített album  – The Unforgettable Fire – új mérföldkő, a hangzás vadonatúj, még egyedibb, csak a U2-ra jellemző. Megszületik Edge legfőbb védjegye, ahogy ő fogalmazza meg: a „háromdimenziós gitárhang”. A delay effekt az előző lemezeknél fontos szerepet játszott, de most csiszolódott ki a használatának igazi formája.

                                      The Edge a műhelytitkokról mesél

„A delay-ekkel való játék olyan, mintha egyszerre két gitárt szólaltatnék meg – mondta egy interjúban. "Egyrészt én irányítom a dolgot (több delay egyidejű használatánál a kívánt hatás elérését matematikailag számolja - a szerző) és közben mégsem, mert ott van a fantasztikus interferencia, ami olyan ambient teret és háromdimenziós érzést ad, amely nagyon izgalmas számomra.”

A következő lemeznél (Rattle and Hum) a felállás a stúdióban ugyanaz, Edge a hangzását az elindított úton tökélyre fejleszti, a textúrák finomak, izgalmasak, egyediek, a számok nagyon erősek. A dalokba tudatosan beépíti az amerikai blues, soul, gospel, hatásokat, melyek főleg a ritmika és lüktetés további finomításán érhetőek tetten.

                                 Where The Streets Have No Name; a 200-es turnén

Mindjárt a lemez nyitódala – Where The Streets Have No Name – összefoglalja, hogy hova érkezett a zenekar. Izgalmas, már magában szinte himnikus felvezető atmoszférából felcsendül az összetéveszthetetlen riff (karakteres, pár taktusos gitármotívum), amely gyakorlatilag egy négy hangból álló arpeggio – ezt bárki el tudná játszani –, amely az eltolt, kiszámított delay effektek hatására válik azzá, ami: Edge mára már szimbolikussá lett riffjévé. Nos, ezt már nem tudná mindenki eljátszani. A dob és a gitár egymásra felelget a ritmusokkal, ezáltal fantasztikus és egyedi lüktetést teremtve, a basszus tudatosan visszafogottan szolgáltatja a beton alapot a zenekar ritmikus játékához, a dallamok nagyívűek, a sound éteri, az ének magával ragadó. Számomra ez a dal mindig is a U2 kvintesszenciáját jelentette. A Joshua Tree album nyitószámának a popzenére gyakorolt óriási hatása mára már megkérdőjelezhetetlen tény, egyben ez az a dal, amellyel a U2 beköltözik a világ koncertarénáiba.


Csak ennyi marad: "fúúú"

És aztán egy szünet és egy nagy ugrás: 1991 vége. Emlékszem, amikor először láttam a Fly klipjét a tévében, teljesen meghökkentett, azt hittem, tönkrementek a hangszórók – a hangzás koszos, nyers, teljesen más, mint amire számítottam. A dal vége felé – amely Edge hihetetlen hangzású szólójával ér a tetőpontra (mai napig az egyik kedvencem) – már azon vettem magam, hogy libabőrözik a hátam és a fejemben csak ennyi marad: „fúú”. A lemezen Edge-ék olyan hangzást kreáltak, mely magába tudta olvasztani a korszak jellemző stílusait és stílusjegyeit, mint az underground gitár zene, a dance, a rave, és természetesen a kor legfontosabb zenekarának, a U2-nak minden erényét. Edge ekkorra már bődületes technikai apparátust vonultat fel annak érdekében, hogy ezt a változatos gitárhang-arzenált a színpadon is produkálni tudja; számára nagyon fontos, hogy a koncerten hallható sound, a lehető legjobban közelítse meg a lemezen hallhatót, mivel a megformált hangszín nála ugyanolyan művészi kifejező eszköz, mint maga a zenei téma.

                                                                      Fly


Dallas Schoo, Edge húsz éve állandó gitártechnikusa nyilatkozta: „Ő a legintelligensebb, legfelkészültebb, és legprecízebb gitáros, akivel valaha dolgoztam. Más sztárgitárosokkal ellentétben ő minden 'milliméterét' ismeri, használja és uralja is a technikának, a vele való munka a legmagasabb szakmai szintet jelenti, és ezért – bár néha nem egyszerű – de fantasztikus és büszkeséggel tölt el”. Egy koncerten Edge húsznál is több különböző gitáron játszik – az eltérő hangolások, de főleg a más-más hangjuk miatt –, egy show alatt száznál is több különböző hangszínbeállítással, az ehhez szükséges technikai arzenáljában a legegyszerűbb torzító pedáltól a milliós – egyes esetekben csak számára gyártott – stúdió-effektekig, a negyven éves vintage gitárerősítőktől a mai modellezős technológiáig, eszközök sokasága szerepel.

Szintén Schoo, egy interjújában vall így: „Bármerre járok, rengetegszer kérdeznek különböző zenészek, legutóbb például épp pont Sir Paul McCartney, miként dolgozik Edge a stúdióban, hogyan készíti a gitárfelvételeket, sokan kíváncsiak a misztériumra, mert sok minden megfoghatatlan még számukra is. Én általában hárítok, és azt mondom, a megoldás maga The Edge: a misztérium ő maga, és tényleg így van.” Mondjuk, ha egyszer találkozhatnék vele, nekem is volna hirtelen a tarsolyomban úgy háromszáz kérdés…

Ábrahám Zsolt (HS7)