A U2 a marokkói Fez városában Bono "kitalálta" a napszemüveget © u2.com

„A sztár sem csupán lokális intézmény, hanem globális, tehát a rock sztárnak olyan feladat után kell néznie, ami megfelel a munkakörének.”

Negyven évvel ezelőtt elég volt a megkérdőjelezhetetlen sztársághoz, azaz az üdvösséghez, ha egy tehetséges művész 27 évesen a saját hányásában megfulladva távozott a túlvilágra. Azóta szigorodtak a szabályok, az aspiráns übermenschek nehéz helyzetben vannak: minimum egy öngyilkosságot kell produkálni, és üdvözülni akkor is csak a slágerlistákon lehet, mert a római katolikus anyaszentegyház szerint az öngyilkosság kizáró tényező. Afrika adósságainak terhe pedig Bono vállán nyugszik...

Bono, akinek már a keresztneve is fogalom, mára kétségtelenül elérte az áhított übersztár státuszt, aminek az az előnye, hogy bármit elronthat, akkor is Bono marad. Karrierjének kezdetén, a hetvenes évek végén, amikor még John Lennon is életben volt és a munkásosztály hőseként hirdette a világbéke elvont gondolatát egy ágyból, feleségével együtt, a naivitás nem számított bűnnek. Más követelményeket támasztottak a sztárokkal szemben. Senki nem várta el tőlük, hogy a tizedik generációs polgári értelmiség szemével lássák magukat, de mára ez kicsit másképp néz ki: a sztárság mintegy ötven éves evolúciójával létrejött az univerzális popsztár. Az egyes csoportoknak, mint pl. a feketéknek, a homoszexuálisoknak, a munkásoknak már nincsen szükségük külön képviseletre illetve kulturális mozgalomra, mert a kultúra, vagyis az egyes szubkultúrák is a globalizáció áldozatául estek. A sztár sem csupán lokális intézmény, hanem globális is, tehát a rock sztárnak olyan feladat után kell néznie, ami megfelel a munkakörének. Bono már nem elkülönült csoportok érdekeit és értékeit képviseli, hanem az egész világét. Bono vállalása a kezdetekben az akkori perspektívájának megfelelően inkább egy lokálpatriótáé volt, ami az évek során vált egyre többrétűvé és követhetetlenebbé.

                      Fly; az Achtung baby c. lemezről, 1992-ből. Cinikus, politikus, vagy érzelmes? 

A "Rattle and Hum" időszakában Napszemüveg és befolyás nélkül © wan2

A Boy, az October és a War idején a U2 nemcsak első sikereit, de első ideológiai konfliktusát is meg kellett, hogy oldja. Bono és Edge ugyanis csatlakoztak egy keresztény szervezethez, s ennek hatására kis híján beszüntették a zenélést. A keresztény bűntudat – nyilván protestáns gyökerekből táplálkozó – más csatornákba való terelése abban merült ki ezután, hogy politikai és vallásos tartalmú dalokat írtak. Az, hogy ezeknek a megszületését a közösségi felelősségvállalásban való hit vagy – a sztársághoz abszolút szükséges – nárcizmus segítette-e elő jobban, nem fontos, ugyanis a Live Aiden való szereplésük és a Joshua Tree után, a U2-t már a világ legjobb zenekaraként tartották számon, amely a nyolcvanas évek legjobbjaként mindent elért, amit akkor el lehetett érni.

Viszont a világ legjobb zenekarának frontemberén hatalmas a nyomás: az óriási vagyont kompenzálni kell, a humanitárius munkát pedig magyarázni. Bono a U2 reformálási kísérletével párhuzamosan eljátszotta, hogy megcsömörlött, és kitalálta magának „A” napszemüveget (melyből a megboldogult II. János Pál is kapott tőle egyet később). Ebben jelent meg a színpadon a pokolbéli Ziggy Stardust: MacPhisto, a bukott angyal, egyenesen Berlinből. A cinizmus álarca mögött megbújó idealista vastag sminkben és aranyöltönyben nem politizálhatott a színpadon sem úgy, ahogy korábban tette, sem úgy, ahogyan később.

Az Zoo Tv és a Popmart turné alatt Bono telefonon hívogatott politikusokat, köztük Clintont (Budapesten Thürmer Gyulát), szarajevói bombázások és McDonalds menük képével sokkolt és elérte, hogy ne, mint politizáló rockerrel számoljanak vele, hanem mint véleményformáló művésszel. E korszak után viszont Bono újra a konkrét programok megfogalmazásához tért vissza, ezúttal sokkal nagyobb hatalommal a kezében. A zenekar ezt nehezen tudta feldolgozni, és a zenésztársak - különösen Edge - nyilvánosan is elkezdték kritizálni frontemberüket.

Bono és Bob Geldof a Bush-házaspárnál Közbenjárók © wan2

Ezen a ponton viszont elválasztandó egymástól a zenész és sztár, illetve a magánember, aki a sztár, azaz az „intézmény” alapjául kell, hogy szolgáljon. Bono ma már nem ír szabadságharcos, hanem az emberjogi ügyek, a környeztevédelem hatékony lobbistája, és persze Afrika tiszteletbeli nagykövete az egész világon. Zeneileg jóval személyesebb, sőt esetenként korához illően szentimentális vizeken evez, és a zenekar frusztrációját ignorálva továbbra is politizál.

Aki ma Bonónak „nem veszi fel a telefont”, az nyilvánvalóan nem tudja mit csinál; keveri a szezont a fazonnal, illetve a terrorral indokolt terrort a szabadságjogokkal. Bonót sokan támadták azzal, hogy lepaktált George W. Bush-sal 2005-ben, ugyanakkor IV. Henrik is csúszott-mászott VII. Gergely előtt, holott, mint később kiderült, nem őt tartotta alkalmas pápának. Szóval ez önmagában nem elegendő indok a vád alá helyezésre.

            A Walk On, 2001-ből, amelyet Aung San Suu Kyi burmai polgárjogi harcosnak ajánlottak.

Most, hogy a politikusok popsztárok, és az USA vadonatúj fekete elnökét tömegek ünnepelték Bonóval egyetemben – aki a Pride eléneklésével de facto Martin Luther King Jr-hoz hasonlította Barack Obamát –, a popsztároknak politikusoknak kell lenniük. S bár nem egyedül Bonónál van az invesztitúra joga, az, hogy valódi befolyása, hatalma van, nem kétséges. Segélyszervezetét, a DATA-t, mely Afrika adósságait és az AIDS elterjedését hivatott eltörölni, illetve megakadályozni, Bill Gates támogatja. Afrikának ugyan nem biztos, hogy megváltóra van szüksége, de ha mégis, akkor Bono lesz az.

Kessel Krisztina