Azt a feladatot kaptam a szerkesztőmtől, hogy próbáljak ne csillogó szemű szurkolóként viselkedni, hanem igyekezzem megőrizni az újságírói hidegvért. Nemrég, Torghelle Sándor könyvpremierjén ez nem is esett nehezemre, azonban a Könyvfesztiválon néhány hete már gondban voltam: egy új focikönyv bemutatóján nem sok választotta el a publikumot, hogy a "ki nem ugrál nem olvasta, hééjj, hééjj!"-t kezdje skandálni, vagy hogy ollézásba fogjon.

Gazdag József, futballfüggő tíz évig szerkesztette az Új Szó Focitipp mellékletét, és könyve, az Egy futballfüggő naplójából az ott megjelent írásokból nyújt válogatást – és a hasonszőrű focirajongóknak azonnal a szívébe talál. Sokat elárul, hogy a Könyvfesztiválon a magyar futball-íróválogatott fineszes, ám könyörtelen befejezője, Esterházy Péter adta át a tizenkettes mezt a csapat friss igazolásának. Merthogy az irodalmi álomtizenegyet, csupa jeles író-focistával, Gazdag maga állította össze

Azt, hogy az új szerzemény hogyan játssza be az egész pályát, jól illusztrálja a könyv végi személy- és csapatnévmutató. Maradonát Márai Sándor, Arisztotelészt Assou-Ekotto, Descartes-ot pedig Détári Lajos követi (felkészül: Devecseri Szilárd). A csapatneveknél a lista pedig olyan szokatlan „termékkapcsolásokat” dob, mint az Everton – Füleki TC – Felszőszeli – Feyenoord vagy a Real Madrid – Rimaszombat – River Plate sor.

AFP / Pedro Ugarte

Gazdag József valóban futballfüggő. Nem csak egy-egy játékstílusért, csapatért, játékosért van oda, hanem magáért a futballért, a játék minőségétől szinte teljesen függetlenül. Nemcsak rajong, hanem valóban addikt, az egyik héten még a Plzen-Barcelona, Bayern-Napoli majd Red Bull-Athletic Bilbao van étlapon, a másikon a tavaszi rajt a „csallóközi futballposványban” és a Somorja-Rimaszombat, Dac-Lipótszentmiklós, Mesócsa-Csicsó és Ekel-Tany mérkőzések. És hogy megéri-e? „Kérdezz meg egy halat a vízről, és csodálkozva néz majd rád: víz? Milyen víz?” Valahogy így.

És bár végig érződik, hogy a könyv írója olvassa a futballt, elsősorban mégse a labdarúgás ki nem mondott igazságait (a’la Knézy), vagy a gömbölyű és varrott anekdotáit kapjuk (a’la Esterházy). A bejegyzésekben a futball pusztán fényforrás, ami megvilágítja, megfesti, kiemeli a játékosokat, a miliőt, a korszellemet. A könyv így nem csupán futballról szól, hanem mindenről, amihez a futball hozzászól. Ezért is ritka széles pálya ez, amit Gazdag könnyedén bejátszik. Vagyis: „Mintha mi sem lenne magától értetődőbb, mint egy keresztlabda Descartestól Döméhez.”

Most már érteni vélem az ultrákat is, akik megvetik a modern futball közegét, lenézik a BL-t, ahol a meccseken „mindössze párezer jegy került nyilvános forgalomba, a lelátón pedig szponzorok, sznobok meg reklámpartnerek ülnek. Az a szerencsétlen flótás pedig, aki minden héten ott szurkol a tribünön, magára vessen, amiért az alsóbb rétegbe tartozik. Ő itt nem tényező.” És ebből kiindulva érthető az a futballromantika, amitől trendi a mennyei megye, és az ellenállás, ami elutasítja az MLSZ „hozzáértőinek” a tevékenységét: a szurkolói kártyát, a vénaszkennert és a családbarát stadion lózungját.

Azonban a szerző annyira nem azonosul a szereppel, hogy hűvös és tiszta vendég drukkerként ne emeljen szót engesztelhetetlenül az ellen, ami visszataszító: „Milyen világ az, ahol a rendőrség „bűncselekmény hiányában” nem indít nyomozást a FERENCVÁROS-MTK futballmérkőzésen látható, „In memoriam Csatáry László” feliratú molinó ügyében” – írja, miközben felfedi, hogy ő valójában egy BL-Ferencváros drukker.

Gazdag József: Egy futballfüggő naplójából, Kalligram, 2015.

(A Könyvfesztiválra jelent meg Egressy Zoltán Törőcsik-könyve Lila csík, fehér csík címmel - a szerzővel interjú készült az eheti HVG-ben. - szerk.)