Noha a filmgyártás – minden ipari ágazathoz hasonlóan – a férfiakat látja szívesen vezető szerepben, és ezért a női nézőpontot érvényesítő történetek csak ritkán valósulhatnak meg, szerencsére minden évtized kitermelte a maga feminista remekműveit. Még akkor is, ha miként női rendezőkből, úgy hiteles női történetekből is viszonylag kevés van – kivételt képeznek a piacilag kevésbé befolyásos dokumentumfilmek és kísérleti munkák.

A héten mozikba kerülő A szüfrazsett-en felbátorodva összegyűjtöttük a legizgalmasabb női filmeket, igaz, nem feltétlenül női rendezőktől.

Alice már nem lakik itt (1974)

Martin Scorsese a nagy kiugrást jelentő Taxisofőr előtt - John Cassavetes nyomdokain haladva - egy bensőséges drámát forgatott, a hollywoodi reneszánsz egyik emblematikus színésznőjével, Ellen Burstynnel a főszerepben. A macsó figurákat felvonultató filmjeivel (Aljas utcák, Dühöngő bika, Nagymenők) híressé vált rendező – tőle talán meglepő módon – egy rendkívül empatikus filmet készített Alice-ről, a gyerekét egyedül nevelő, özveggyé vált asszonyról.

A hirtelen megözvegyült Alice régi életét és a kényelmes háziasszonylétet maga mögött hagyva hazautazik kiskamasz fiával, hogy megpróbálja folytatni a házasság miatt félbeszakított énekesi karrierjét. Az út során pénzhiány miatt pincérnőként kell munkát vállalnia, eközben különböző férfiakkal (normális fickókkal és erőszakos barmokkal) hozza össze a sors. Az Alice már nem lakik itt egy ismeretlen, meglepő gyöngyszem a Scorsese-életműből.

Thelma & Louise (1991)

Ridley Scott a kilencvenes években a hollywoodi feminizmus két fontos darabját is leforgatta: a kevésbé sikerült G.I. Jane-t és a kultikus státuszba emelkedett Thelma & Louise-t. Az utóbbi, Geena Davis és Susan Sarandon főszereplésével készített film két barátnőről szól, akik erőszakos és bunkó férjeiktől néhány napra elszakadva vakációzni mennek. Ám a kabriós élménytúra balul sül el: amikor egy arizonai kocsma parkolójában egy férfi meg akarja erőszakolni Thelmát, Louise pisztollyal közbelépve menti meg a barátnőjét.

Az erőszakoskodó ürge viszont nem bírja ki bunkó beszólás nélkül, mire Louise önkontrollját elveszítve lepuffantja őt. A film innentől kezdve átalakul egy menekülős, helyenként vicces, de összességében drámaian végződő road movie-vá, ami a két nő öntudatra ébredéséről és függetlenedéséről szól. Annak idején a Thelma & Louise elég komoly vitákat generált, mára igazi klasszikussá vált.

Jeanne Dielman, 23 Quai Du Commerce, 1080 Bruxelles (1975)

Chantal Akerman forgatta le a lehírhedtebb és egyben legnehezebben emészthető feminista filmet, a Jeanne Dielman, 23 Quai Du Commerce, 1080 Bruxelles-t. Az idén tragikus hirtelenséggel elhunyt belga rendező a lehető legradikálisabb úton mutatta be egy, a fiáért önmagát feladó asszony mindennapjait: a nő ismétlődő, egyhangú életét a lehető legnagyobb aprólékossággal figyeljük.

A háromórás filmben tulajdonképpen nem történik semmi rendkívüli (az utolsó jelenetet leszámítva) – Jeanne takarít, mosogat, főz, a fiával átnézi a leckét és férfiakat fogad a hálószobájában, akikkel pénzért fekszik le. Akerman döbbenetesen fiatalon, huszonöt évesen forgatta ezt az elviselhetetlenségig őszinte filmet: talán nincs még egy mozgókép a filmtörténetben, ami ennyire közel hozná a nők önfeladásának kilátástalanságát.

Wendy és Lucy (2008)

A nálunk viszonylag ismeretlen Kelly Reichardt kisköltségvetésű függetlenfilmje egy csendes, lassan csordogáló történetet mesél el egy fiatal lányról, aki Alaszkába tart, hogy új életet kezdjen. Wendy a kutyájával, Lucy-val Oregonban ragad, mivel a lepattant kocsija beadja a kulcsot, ráadásul a bolti lopáson kapott lányt később elszakítják a kutyájától.

A titokzatos múltú Wendy megpróbálja felkutatni Lucy-t az oregoni külvárosok Edward Hopper-festményeket idéző kietlenségében. Reichardt filmjét a kisfiús megjelenésű Michelle Williams lefojtott játéka és a merengő hangulat teszi különlegessé.

Mindent anyámról (1999)

A spanyol Pedro Almodóvar a kortárs európai film egyik legnőközpontúbb filmrendezője. A nyolcvanas évektől kezdve olyan klasszikusokkal merült alá a női lélekben, mint a Kika, a térdcsapkodósan vicces Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén vagy a Tűsarok. Almodóvar nagy nemzetközi kiugrása - és máig az egyik legnépszerűbb filmje - a Mindent anyámról volt.

A film fókuszában egy Madridban élő nővér, Manuela áll, akinek egyetlen tinédzser fiát elüti egy autó, miközben egy híres színésznő után rohan autogramért. Manuela úgy dönt, fia szívét egy donorra váró férfinak adja, majd felmond munkahelyén és felkeresi a gyerek eltitkolt apját, aki transzvesztitaként él Barcelonában. A Mindent anyámról jellegzetes Almodóvar-film: tele harsány színekkel, megkapóan fanyar humorral és melodrámai húrokat is megpendítő érzelmekkel.

Persona (1966)

Ingmar Bergman az emberi lélek megszállott kutatójaként vált a modern film szerzőóriásává. Számtalan filmjében állított a középpontba egy-egy nőalakot (Csend, Suttogások, sikolyok, Őszi szonáta), illetve ő készítette el a legnagyobb hatású filmet (pontosabban TV-filmet) a házasság természetéről (Jelenetek egy házasságból). A modernista film egyik meghatározó mérföldköveként tartják számon a Persona című Bergman-alkotást, ami a rendező egyik legjobb, legizgalmasabb munkája.

A Persona két nő bonyolult kapcsolatát meséli el: Elisabeth Vogler, a híres színésznő egy előadás kellős közepén megnémult. Az idegösszeroppanással diagnosztizált nő mellé kirendelnek egy ápolónőt, Almát, aki Elisabeth-tel egy tengerparti házba vonul. Az itt töltött, látszólag nyugodt napok során bontakozik ki bonyolult kapcsolatuk, ami alatt Alma traumái is a felszínre kerülnek. A Persona két főszereplője, Bibi Andersson és Liv Ullmann a filmtörténet két legerősebb alakítását nyújtja.

Cléo 5-től 7-ig (1961)

A filmgyártás férfidominanciája akkor domborodik ki látványosan, amikor a filmtörténet legjelentősebb korszakaira vetünk egy pillantást, a francia újhullám két tucat rendezője között ugyanis csak egy nőt találunk: Agnes Vardát. A rendező dokumentumfilmekkel kezdte a pályáját – ehhez a műfajhoz máig hű maradt – , és első játékfilmjében, a Cléo 5-től 7-igben is felfedezhetőek a realizmus jegyei.

A film egy fiatal énekesnő egyetlen délutánját mutatja be, mindössze a címben foglalt két órás időintervallumra koncentrálva. Cléo megtudja, hogy valószínűleg halálos beteg, de csak két óra múlva ismeri meg a pontos leleteket. Varda filmje az egyik első feminista film volt, ami a nők szerepét vizsgálta a korabeli társadalomban, politikusabb és egzisztencialista hangokat is megütve. Cléo szorongásos várakozása és magányos sétája Párizs utcáin ma is átélhetővé teszik a filmet.

Erin Brockovich – Zűrös természet (2000)

Az ezerarcú stílusbűvész Steven Soderbergh csúcskorszakát az ezredfordulón élte: ugyanabban az évben két filmjéért is Oscarra jelölték (a másik a drogellenes háborúról szóló Traffic volt), ráadásul nem sokkal később legyártotta a korszak egyik legsikeresebb vígjátékát, az Ocean's Elevent.

Erin Brockovich Julia Roberts élete szerepe volt: a talpraesett, belevaló karakterek korábban is közel álltak hozzá (Micsoda nő, A pelikán ügyirat), de az Erin Brockovich-ban maximumra pörgette a benne szunnyadó úthengert. A három kisgyerekét egyedül nevelő, egy ügyvédi irodában asszisztensként elhelyezkedő Erin keménységének és kitartásának köszönheti a sikereit, egy bonyolult jogi ügyet is sikerül megoldania új munkahelyén. Julia Roberts-et Oscarral jutalmazták, alakítása egyszerre vicces és magával ragadó.

Marie Antoinette (2006)

Sofia Coppola eléggé alábecsült filmje az egyik legjobb kosztümös mozi az elmúlt évekből: egyszerre tudja vagány anakronizmussal – például popslágerekkel aláfestve – és megkapó hitelességgel elmesélni XVI. Lajos feleségének történetét. Coppola vált az ezredfordulón az amerikai film egyik sokat ünnepelt eredeti női hangjává: a kultikus státuszba került Elveszett jelentés és az Öngyilkos szüzek is a nők elmagányosodásáról és a kommunikációképtelenségről szól.

Ezt a problémakört ültette át a francia királyi udvar palotáiba: a habos-babos ruhák és a homárhegyekben tobzódó gigantikus vacsorák mögött a végtelen kiüresedés és magány lapul. Marie Antoinette-et és Lajost akaratukon kívül adták egymáshoz, olyan szerepeket erőltetve rájuk, amikhez korántsem voltak még felnőve. Ráadásul a francia arisztokrácia folyamatos gyerekvárása, az utódnemzést nemzeti kötelességnek beállító királyi udvar sem könnyítette meg a királyné életét. Coppola remek hangulatú, lágy impresszionizmussal fényképezett filmje csak áttételesen szól egy királyné magánéletéről: a nők akkori problémái ma is érvényesek lehetnek.

A bolygó neve: Halál (1986)

Talán első ránézésre meredeknek tűnik James Cameron akciófilmbe öltöztetett sci-fijét keményvonalas feminista filmnek titulálni, de Ripley anyasága és általában a gender-kérdések ebben a részben komoly narratív hangsúlyt kapnak (lásd: anya-alien, női katonák, illetve a híres horrorjelenet, mint a szüléstől való rettegés metaforája – bővebben itt).

Több mint öt évtized telt el azóta, hogy a Nostromo űrhajó legénységét lemészárolta egy idegen létforma, egyetlen túlélőként a hibernálásból felébredt Ripley-nek lánya halálával kellett először szembenéznie. Ripley egy kommandós csapat kíséretével visszatér az Alien-bolygóra, mivel az ott élő telepesekkel megszakadt a kapcsolat: itt aztán hamar kiderül, hogy több tucat gyilkológéppel kell szembeszállniuk.

James Cameron filmjeiben rendre kulcsszerepet játszanak a férfiaknál is férfiasabb nők (Terminator 2, A mélység titka) illetve a rájuk erőltetett háziasszony-szerepből kitörni vágyó asszonyok (Titanic, Két tűz között). A második Alien-film talán a legjobban sikerült feminista akciófilm Cameron életművéből: a bolygón talált túlélő kislányért harcoló Ripley és az Alien-kiránynő végső, gigászi összecsapása a filmtörténet legjobb leszámolásai közé tartozik.