Nincs új a nap alatt. Sikoltozó, ájultan rajongó kisebb és nagyobb tinédzserek és az ő hősük - látott ilyet már a világ 60, 50 és 30 évvel ezelőtt Elvis, a Beatles, vagy éppen a Wham! idején. Más kérdés, hogy a popkultúra azért változott: az 50-es vagy a 60-as években elképzelhetetlen lett volna, hogy szülők szállítsák ki csemetéiket az aktuális tinipopsztár koncertjére. Sőt, ennél jóval kevesebb is elképzelhetetlen lett volna: a korabeli szülők kifejezetten hidegrázást kaptak csemetéik rajongásának tárgyától. Elvis csípőmozgását ízléstelennek és istentelennek tartották, a Beatlest meg simán le hü-yeah-yeah-yeah-zték.

Na, ennek már jó ideje vége (a durva generációs ellentétek régi történetek, tulajdonképpen már a 80-as években is együtt rajonghatott szülő és gyereke George Michaelért vagy Madonnáért). Az egyszeri szülő ma már nem tartja a sátán szolgájának gyermeke aktuális popsztár-szívszerelmét, többek között azért sem, mert - ellentétben az 50-es, 60-as, de még a 70-es évek apáival és anyáival - már maga is volt tinirajongó. Legfeljebb nincs különösebben oda az aktuális tinisztárért, de megértően fuvarozza sarját a pophős koncertjének helyszínére.

Én sem kifejezetten jókedvemben mentem pár éve Violetta-fellépésre az Arénába, de különösebb bajom sem volt vele, azon túl, hogy nem nekem szólt; tök profi és rettenetesen hatásos koncertet láttunk (hogy aztán a lányom kábé fél évvel később kijelentse, hogy Violetta már nem menő; na ja, ilyen tinisztárok természetrajza, gyorsan lejár a szavatossági idejük). És ugyanez a helyzet Shawn Mendes mostani Szigetes jelenésével.

Bruce vibes

A post shared by Shawn Mendes (@shawnmendes) on Aug 13, 2018 at 2:22pm PDT

Azt mondjuk érdemes megjegyezni, hogy tíz, de talán öt évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna, hogy egy aktuális nettó tinisztár koncertezzen augusztusban a Hajógyári szigeten.

De, mint tudjuk, minden megtörténhet. És meg is történik. Például az is, hogy láthatóan olyan - egyébként a ma már középkorú Sziget-generációval/kkal megegyező életkorú - szülők tébláboljanak kissé zavartan a fesztivál területén, akiknek amúgy korábban nem, vagy nem nagyon jutott eszébe, hogy ezért vagy azért az előadóért vagy zenekarért, vagy netán egyszerűen csak az úgynevezett Sziget-érzés kedvéért ellátogassanak a Diákszigetre/Pepsi Szigetre/Szigetre/Island Of Freedomra/stb.

És akkor Shawn Mendesről. Tinikedvencet innen negyven utánról megítélni nyilván kissé vékony jég, de tegyük fel, hogy. Ha pedig feltesszük, akkor azt mondom, hogy tulajdonképpen nincs vele semmi baj - korrekt R&B-s popzenét prezentál, jól énekel, gitározik, zongorázik, gyakorlottan vezényli le a showt és természetesen mindenkit kenyérre ken a mosolyával (mondjuk attól, akit idáig emel a sztárgyár, ezek elvárható kompetenciák; nem kell seggre ülni). Az viszont nem jó, hogy a koncert elejére és végére pakolt néhány rádiós popsláger között az unalom nagy, széles lapályán kell végigbotorkálnunk.

Mármint nem a rajongó tiniknek. Ők többnyire nagy ívben szarnak az ilyen okfejtésekre. Fotókat és videókat készítenek a hősről nagy hűvös halomba, és a kedves, rendes Mendes minden egyes mozdulatára - súlyosbító körülmény: ha beletúr a hajába - csoportos sikításban törnek ki.

Az idén 20 éves Shawn Mendes pedig - akinek idei, immár harmadik (cím nélküli) lemezét kifejezetten jóra értékelte egy csomó mértékadó lap, többek közt a Rolling Stone és az NME is - egy darabig futja majd még ezeket a köröket, aztán ha eltelik pár év, kiderül, hogy kifakult tini-poszterhős lesz-e vagy valami más.