A Színház és Filmművészeti Egyetem Facebook-oldalán jelent meg az a levél, amelyben Enyedi Ildikó a diplomázó diákjaival közli, hogy augusztus 28-án felmondott. Azt írja, szerette volna folytatni velük mesterszakon, de ezt az osztályt már nem áll módjában elindítani. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy

tisztelem és megértem minden kollégámat, aki, hátrasorolva az önérzetét, marad a diákjaival.

Ő „bolond módon” remélte, hogy „a józan ész és az egyetemi hagyományok tisztelete mégis nyom a latba, és megmarad az egyetemi autonómia, ami nem véletlenül záloga több száz éve a szabad tudományos és művészi alkotásnak, fejlődésnek”.

Enyedi Ildikó azt írta, személyesen is felkavaró volt átélnie azt, ahogy a munkája néhány odavetett szóval lenullázódik. „És különösen felkavaró volt, hogy a saját hazámban bárki veszi a bátorságot, hogy majd ő megmondja, vajon elég nemzeti vagyok vagy sem. Miféle tempó az ilyen?”

Elképesztő volt olvasni az azóta sem igazolt vádakat, hogy az Egyetemen ideológiai szempontú oktatás zajlik, majd, ugyanabból a szájból, ugyanezzel a lendülettel egy kifejezetten ideológiai programot meghirdetni. Gyalázkodni, aztán megsértődni, mint áldozat. Kifejteni, hogy a munkánk hányféle értelemben értéktelen, majd negédesen biztosítani, hogy minden marad a régiben, csak egy kicsit kiegészül…miféle becsülete van a kimondott szónak az ilyen ember számára?

A felmondását a diákoknak azzal indokolta, hogy „nem tehetett mást”. Biztosította őket arról, hogy a közös munkát folytatják, a diplomafilmjeiket végig kíséri. Egyúttal jelezte, hogy

Ha az egyetemi autonómia feltételei csorbítatlanul teljesülnek, boldogan és azonnal visszatérnék.

Mint írja,

Talán mégis van annyi becsület a kuratórium tagjaiban, hogy nem akarják, hogy a nevükhöz tapadjon egy ilyen értékes hagyomány megtörése. Talán nekik sem mindegy, hogy a szavuknak milyen hitele van. Talán nem mindegy, hogy hogyan fognak rájuk emlékezni.