Eddig még lehetett várni, hogy az ország színházai, igazgatói, színházi és filmes rendezői kapkodjanak az ország egyik legjobb színészéért. Hogy felismerjék, a legnagyobbak között a helye, és úgy is kellene kezelnie a szakmának, mint az egyik legnagyobbat. Most, hogy tragikusan, igazságtalanul, érthetetlenül fiatalon meghalt, a magyar színház már soha nem adhatja meg Börcsök Enikőnek azt az elismertséget, amit évtizedek óta megérdemelt volna.

Börcsök Enikőről nagyon nehéz leírni olyan mondatokat, mint hogy „az a fajta színész volt, aki” – és nem csak azért, mert túlzottan fájdalmas a múlt idő. Hanem mert ő „az a fajta színész volt”, akiről nem lehet „csak” színészként beszélni. Aki beletette a teljes személyiségét minden szerepbe. Akit nem lehetett színészkedésen érni. Ő nem színészkedett, hanem élt, élt a színházon kívül, és aztán élt a színpadon is, és a kettő között nem volt átmenet, még annyi sem, mint az a pár lépcső az emelvényig: nem játszott, hanem átlényegült a szerepeivé, nem megmutatta, hanem megélte azokat a sorsokat is. Ő megélte, a néző pedig belehalt, mert azt hitte, mindig, óhatatlanul azt hitte, hogy mindaz az ő legfontosabb problémája is, ami épp Börcsök Enikővel történik a színpadon.

Ez a fajta színész volt Börcsök Enikő. Akibe estéről estére bele lehetett halni, és ezek voltak a legjobb esték.

Hogy független-e ettől vagy sem, nem tudom, de Börcsök Enikő az életben sem tűnt hamisnak. Ha nem tetszett neki egy szerep – akár egy főszerep egy nagy színházban –, mert az előadás rossz volt (tényleg az volt), nem hallgatott, és nem kezelte kínos titokként sem a dolgot: eljátszotta, mert színész volt, próbálta jobbá tenni, mert tehetséges volt, próbált róla beszélni a rendezővel, mert tudta, hogy sosem kell feladni, és őszintén beszélt róla akár még egy újságírónak is, ha rákérdezett, mert nemcsak a színpadot tisztelte, de az őszinteséget is. Azt mondtam, nem tudom, ez független volt-e a tehetségétől, és valóban nem lehetek biztos a válaszban, mégis azt gondolom, hogy nem lehetett független. Mert amit a színpadon csinált, azt is lehet úgy mondani – még ha majdnem, de csak majdnem paradoxonnak is hangzik a színészet kapcsán –, hogy nem játszotta meg magát a színpadon. Attól (is) tudott annyira átütő erejű, annyira katartikus lenni, hogy nem lehetett nem hinni neki. És ahhoz, hogy valaki este héttől tízig ennyire hiteles legyen, ahhoz talán mégiscsak kell, hogy az életben is az legyen. Hogy akinek ennyire fontos az igazság, az mindig igaz lesz a színpadon is.

MTI /

És ő hitelesen beszélt a félelmeiről is, például hogy hiába tudott estéről estére egymaga is katarzist okozni több száz embernek, ha monodrámában egyedül játszott, ez mekkora rettegéssel járt: nincs mellette senki, hogy kisegítse, ha baj van. A nézők biztosak voltak benne, ismerve a tehetségét, hogy nem lesz baj, vagy ha lesz, egyedül is tökéletesen megoldja. Ő mégis félt. És őszintén beszélt arról is, hogy megviseli, ha csak kis szerepeket kap. Tudta, hogy a kis szerepet is nagy feladat eljátszani, és aki látta őt akár a legkisebb szerepben is, tudta, hogy pontosan úgy játssza el, mintha azon múlna az élete. De nem titkolta el, hogy igazi, nagy színészi feladatokra vágyik. És meg is érdemelte mindet. A Vígszínház új korszaka az igazgatóváltás után mindjárt egy ilyen nagy szereppel indult volna: ő lett volna Az öreg hölgy látogatása főszereplője, pont úgy, ahogy annak egész életében lennie kellett volna, Médeiákkal és más gigászi szerepekkel. És már nem tudta eljátszani.

Már nem tudott öreg hölggyé válni.

Soha nem volt könnyű dolga – senki nem vallaná be, de alighanem azért, mert nem volt olyan az alkata. Nem volt klasszikus szépség. És aki nem olyan alkat, hogy kapásból, ránézésre egyértelmű legyen számára minden főszerep, annak nem elég tehetségesnek lennie – annak kell egy tehetséges rendező is, aki nem törődik az alkattal. Aki tudja, hogy vannak olyan színészek, akik úgy tudnak átlényegülni, hogy teljesen mindegy legyen a külsejük, teljesen minden legyen minden, ami fizikai értelemben valóságos, mert a szavaival, a hangjával, a gesztusaival, a mozgásával, a testtartásával, a lélegzetvételével, a talpa csúszásával a padlón, a háta görbületével, a válla rándulásával, a puszta létezésével meg tud teremteni egy teljesen másik valóságot, ami ott, három órán keresztül sokkal igazibb a valódinál. Börcsök Enikő egyike volt azoknak a csodatévőknek, akik képesek voltak erre.

És mégsem kapkodott utána két kézzel a szakma, mégsem versengtek úgy érte, ahogy egy színészóriásért versengeni érdemes. Pedig volt, hogy ő maga is megpróbált váltani, ahogy a legtöbb színész néha új kihívásokat keres. És nem sikerült. Ez nemcsak érthetetlen, de sok rosszat elmond a szakmáról is, amely nem tudja vagy akarja helyén kezelni minden tehetségét – még akkor is, ha persze a világirodalom sem kényezteti el a naivakort már elhagyó színésznőket. Börcsök Enikő olyan színész volt, akinek szerepeket kellett volna írni, csak hogy színpadon lehessen.

MTI /

De ő ment mindenhová, ahová hívták, hogy megjutalmazzák egy olyan nagy szereppel, mint amilyet érdemelt, többször vendégeskedett más színházakban az után is, hogy eljött Kaposvárról a Vígszínházért. Játszott kis színházakban, játszott vidéken főszerepet, játszott leánynevelő intézetben, játszott autizmussal élő lányt: ha könnyen ment, ha nem, elérte, hogy játszhasson fontos szerepeket a szónak minden értelmében, ha nem kínálták meg elég ilyen lehetőséggel, és ha túl sok ilyen lehetőséget vettek el, most már örökre, a közönségtől. Nem tudott és nem akart hátradőlni, és ennél nem is tehetett volna nagyobb szívességet nekünk. Átesett két vesetranszplantáción, sokszor kellett kórházban feküdnie: ha valakinek, neki lett volna oka pihenni. De aki olyan színész, mint ő, az nem pihen, hanem folyamatosan izzik.

És aki így él a színpadon, az sosincs egyedül, azzal együtt mennek több százan, mert aki így ég belül, attól nem lehet nem felgyulladni a nézőtéren is. Nem lehet nem letaglózva, visszafojtott levegővel nézni, ahogyan megváltoztatja a sorsunk folyását – mert elhisszük, hogy épp ez történik velünk. Nem lehet elfelejteni azt, amit vele éltünk át, még akkor is, ha mi magunk legfeljebb az első sorban ültünk, és ő nem is látott minket – mégis vele voltunk.

Nem lehetett nem meghalni egy kicsit vele, amikor ő halt meg a színpadon.

Mert eddig csak ez volt: hogy a színpadról elhitette velünk, hogy meghalt. De most tényleg. Mennyivel, mennyivel rosszabb ez a valóság, mint az, amit ő tudott teremteni!