Nyoma sem volt annak Pottyondy Edina marosvásárhelyi fellépésén április 14-én, hogy milyen botrányok előzték meg az erdélyi turnét. Bár hetekkel a fellépés előtt egy székelyföldi férfi azzal fenyegette meg, hogy kiontja a beleit, és gyűlölködő kommentcunami indult meg a stand-up komikus érkezésének hírére, Marosvásárhelyen békebeli, viszonylag röhögős estét töltöttek el a résztvevők.

Itt a bérelt helyszínt sem mondták vissza (noha Pottyondy arra panaszkodott, Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson és Sepsiszentgyörgyön nem kapott megfelelő játszóhelyet), a közönség is meggyőző létszámban jött el. Az egyetemi kollégiumok szomszédságában lévő a Mihai Eminescu kulturális központban százötven, zömében diák, egyetemista jelent meg.

A huszonéves rajongókat nem tántorította el a szegényes színpadkép sem: Pottyondy ugyanott és ugyanúgy lépett fel, ahol egyébként vallási rendezvényeket, úgynevezett evangelizációs alkalmakat is szoktak tartani különböző felekezetek. A színpad két oldalán két zászló: egy átszúrt fejű medvés zászló a rendezői balon (Marosvásárhely címere), európai uniós lobogók a másikon. Román trikolór nem volt.

Pottyondy a fejbe szúrt medve és az uniós csillagok között, gyér megvilágítás mellett adta elő a szocreál kultúrotthon színpadán, mit gondol a gyerekszülésről, anyaságról, a női önállóságról.

Politikai poénok voltak, de csak módjával: a mobilok kikapcsolására a háttérben kifüggesztett hatalmas kivetítőről egy rajzfilmesített Kövér László szólította fel a nemzetieket és külön a libsiket. A tátogó Kövér videóüzenetére felharsant a röhögés. A nézők otthonosan mozogtak a Lázár János–Mészáros Lőrinc–Várkonyi Andrea-viccuniverzumban is („Ondi”-nál röhögés gombnyomásra).

A marosvásárhelyi diákok követik a magyar belpolitikát, vevők az ellenzéki poénokra, és többet érzékelnek abból, mi folyik Budapesten, mint amennyit Pottyondy tud a turné helyszíneiről – ez azonnal világossá vált. Azért olyanok a közállapotok, amilyenek – kacsintott ki reflexből – mert Magyarországon vagyunk, nem? A közönségnek hamarabb esett le a helyi érdekű poén, mint neki. Nem, nem vagyunk Magyarországon, a feledhetetlen Trianon visszainteget. Romániában más miatt elviselhetetlen a közélet, és a határon túli térben kicsit másképp működik a humor.

A feltűnően Orbán-barát Nicolas Vujicicról szóló, faékegyszerű poénok (a kéz és láb nélküli aktivistáról megtudtuk, hogy „törzsvendég”) közepesen működtek. Úgy általában a vakokat célzó poénokat ugyan vették a fiatalok, de volt, aki tudta: Pottyondy Edina előadására Marosvásárhelyen jegyet vett egy nem látó ember is. Ez a Pottyondy-rajongó külön kísérettel és segítséggel találta meg a nézőtéri helyét (Braille-tájékoztatásnak, pláne magyar nyelvűnek nyoma sincs), aztán kitartóan meghallgatta a színpadon záporozó általános iskolai színvonalú, hogy néz Stevie Wonder-típusú vicceket.

Pottyondy rutinosan heherésztette közönségét azon, milyen „néző” is egy vak – közben beugrott, a városvégi élelmiszerboltban (a „magyar boltban”) hosszú ideje gyűjtik az aprót, a kasszához elhelyezett perselyen a felirat: száz éve várunk arra, hogy az erdélyi magyar vakoknak is saját iskolája legyen.

Náci poénok itt nem mennek

– nyugtázta Pottyondy az előadás felénél. Tényleg felemás ritmusban estek le a poénok az erdélyi nézőtéren. A testszégyenítés még csak-csak működött, de háttérben kivetített Hitler a horogkereszten kellékfestmény körüli vicceskedés már nem annyira. „Marosvásárhely nem Salgótarján, pláne nem Miskolc” – vonta le a következtetést, mintegy show-elemként. Lehet, hogy tovább lehetett volna pörgetni, miért úgy reagálnak a helyi nézők a szélsőjobbról és szélsőjobbra hajló poénokra, ahogy, ha a stand-upos többet tud arról, hol és kik előtt szerepel. Abban a városban, ahol megpróbált a Jobbik (még a különös emlékű Szegedi Csanád) EP-irodát nyitni, és az ellen helyi civil tiltakozás indult (a 15 évvel ezelőtti tiltakozók közül többen most ott voltak a nézőtéren).

Ezek a részletek elsikkadtak, de osztatlan sikere volt viszont mindennek, ami a nőalázások, a nők kihasználása ellen szólt – feltűnően sok fiatal lány volt kíváncsi Pottyondyra. A gyermeküket egyedül nevelő nők börleszkbe illő kínlódásait egy csecsemőjét magával hozó anya is végigszórakozta. Jól hallom én, hogy van itt egy gyerek? – kérdezett rá két poén között az előadó (néha halkan hallani lehetett a visszafogott gügyögést). A szituációs humort végül nem habzott fel, a stand-up kedvelő anya jelezte, hogy a nézők között ül a legfiatalabb generációt képviselő Vilmos. Pottyondy pedig visszakérdezett: van-e jegye a korhatáros besorolást megsértő jelenlévőnek?

A genderpoénokon kedélyes nevetgélés családias hangulattal zárta a (tradicionális családmodell pokoljáról szóló) estet, amelyen idősebb marosvásárhelyiek is tiszteletüket tették. Többen közülük Pottyondy politikai pamfletjeit ismerték inkább, vélhetőleg ezek miatt jöttek el, és nem azért, hogy végül a huszon-harmincas nemzedék pasizós-csajozós sztorijait hallgassák.

Volt olyan idős néző, aki a faszozós-szopatós, tálbahányós vicceket decens horkolással átaludta, és olyan idősebb rajongó is volt, aki mindezzel együtt (vagy mindezek ellenére) rózsás ajándék csomaggal köszönte meg a művésznő fellépését.

Minden ellenkező híresztelés ellentétre Pottyondy várták és szerették Marosvásárhelyen. Ellenzéki humor nem nagyon van errefelé, de igény – az lenne rá.

Nyitóképünkön Pottyondy Edina. Fotó: HVG / Túry Gergely