A fejléc szövege

A teljes tanulmányt töltse le itt!

A fenntarthatóság értelmezésével kapcsolatos probléma, hogy igen elterjedt a kifejezés olyan használata, amikor a döntéshozók egyszerűen az általuk kijelölt pálya tartós követésének a biztosítását, az ennek útjában álló akadályok elhárítását, félresöprését próbálják fenntartható fejlődésnek nevezni. Így születik meg – itthon és külföldön – a „fenntartható növekedés”, vagy a „fenntartható mobilitás” kifejezés, amelyek mögötti tartalomnak kevés köze van a fenntarthatóság eredeti fogalmához. A fenntarthatóság követelménye ugyanis, éppen ellenkezőleg, azt hivatott kifejezni, hogy már a célok sem választhatók meg szabadon, hanem azoknak bonyolult rendszerösszefüggések következtében tiszteletben kell tartaniuk bizonyos korlátokat.

A fenntarthatóság kritériumaként elterjedt időbeli, jövőre vonatkozó intergenerációs szolidaritás mellett nagy súlyt kell helyezni az adott időben egymás mellett élők egymás iránti kötelezettségeire is. A külpolitika éppen ebben a metszetben találkozik legközvetlenebbül tennivalókkal. Egyrészt ide tartoznak a más nemzetek iránti szolidaritás formájában jelentkező kötelezettségek és normák, másfelől pedig itt jelentkeznek a saját körülményeink megvédelmezése kapcsán felmerülő tennivalók. Ezen túlmenően, mivel a fenntartható fejlődés követelménye a nemzetközi politika valamennyi más szereplőjének (is) peremfeltételeket és korlátokat jelent, hosszú távon előrevetíti a számunkra igazodási keretként szolgáló gazdaságok lehetséges pályáját is.

Jelenleg minden csatlakozó ország ellenzi a többsebességes uniót, és feltételezi, hogy az egységes szerveződés számára gyorsabb fejlődést jelent, magasabb szintre („teljes tagság”) való korábbi eljutással jár, – miközben másfelől a gyakorlati példák (az euró-övezet, a folyamatos csatlakozások és felkészülések, a derogációk, az ideiglenes szabályok, Schengen, a mindenkori fejlettebbek dinamikája, eltérő céljai stb.) ezzel teljesen ellentétes folyamatot mutatnak. Ebben a vonatkozásban hazai szinten is ellentmondás van egy eszményi, egységes de ugyanakkor a szuverenitás jelentősebb elvesztésével járó, megállapodott uniót feltételező jövőkép és a regionális pozícionálásra vonatkozó fontos, de erőtlen, stratégiai összefüggéseket nélkülöző jövőkép között.

Az össz-uniós, ezen belül külön-külön is az első és a második lépcső szintjére vonatkozóan, továbbá Magyarországra vonatkozóan mérlegelt előnyök és hátrányok elemzése nyomán lehetne megállapítani, hogy érdemes-e ezzel a javaslattal előhozakodni. Ha igen, akkor jelentős hitelt adna az elképzelésnek, hogy éppen egy felzárkozó csoporton belüli ország áll elő vele, és nem a „fejlettek” tömbje. Ez a kezdeményezés lehetőséget adna arra, hogy a potenciális össz-uniós szinten jelentkező előnyökből a tárgyalások során a felzárkózás érdemi segítésére a jelenlegihez képest többszörös támogatás jusson.

Emellett a vázolt keret sikere esetén alkalmas lehetne arra, hogy további mintává váljon, amennyiben egyedi országok helyett, ahol arra lehetőség van, ország-csoportokra bízott közös stratégiák mentén, (azaz nem a hasonló helyzetű országok egymás elleni versengésére alapozva, hanem éppen ezek együttműködését erősítve) kerülhetne sor további nemzetközi felzárkóztatási akciók kialakítására. (Látványos ellenpélda volt a még csak nem is ország-csoportot jelentő Ciprus esete, ahol az unió elszalasztotta, hogy a csatlakozás feltételéül térségi együttműködésben való előrelépéshez ragaszkodjon.) Összességében e stratégia orszag-csoportok, térségek belső együttműködésének a javításához kapcsolná a támogatásokat, ami potenciális uniós csatlakozó országok esetében magának az uniónak is elemi érdeke, de esetenként a Föld más térségeire vonatkozó segítségnyújtásnál is irányadó lehet.