A Stephen Beckerman antropológus vezette és a Pennsylvania Állami Egyetem által végzett kutatás az Ecuadorban élő vaorani törzset vizsgálta, mely 1958-ban lépett először békés kapcsolatba kívülállókkal. A jelenlegi  antropológiai ismeretek szerint az idegenekkel és a törzsön belül egymással is egyaránt agresszív vaorani indiánok között a legmagasabb az emberölések száma. A vaoranik mintegy öt generációján keresztül a népesség fogyásának 42 százalékáért a törzsön belüli gyilkosságok, további 8 százalékáért pedig az idegenekkel folytatott összetűzések voltak a felelősek. A mészárlások 54 százalékában férfiak, 39 százalékában pedig nők voltak az áldozatok. 
   
A kutatók 23 vaorani településre látogattak el. A törzs olyan férfi tagjait igyekeztek szóra bírni, akik elég idősek voltak ahhoz, hogy saját tapasztalatokkal bírjanak a mostani békés állapotokat megelőző háborús időkről, és akik hajlandóak voltak mesélni saját, illetve családjaik életéről. Az eredmények kimutatták, hogy az agresszívabb férfiaknak nem volt sem több feleségük, sem több gyermekük a kevésbé erőszakos férfiakhoz képest. Sőt, a legharciasabb törzstagok gyermekei közül sokkal kevesebben élték meg a termékeny kort. 
   
Mindez ellentétben áll egy korábban készített tanulmánnyal, amely a szintén harciasságáról ismert venezuelai yanomamo indián törzset vizsgálta, ahol a minél több vérengzésben részt vevő férfiaknak jutott a legtöbb asszony. A különbség abból adódik, hogy bár mindkét törzsnél a bosszú táplálja az erőszakot, a yanomamók küzdelmei csupán addig tartanak, míg az ellenfelek halálos áldozatainak számában egyensúly alakul ki. A háborús időszakokat összekötő "boldog béke években" pedig a harcosoknak lehetőségük van a feleség keresésre és a gyermeknevelésre. 
   
Ezzel szemben a vaoraniknál nem szüntelenek a vérengzések, amelyek alapját gyakorta a nagyszülők generációjának idejében történt események szolgáltatják. A törzs célja nem az ellenfelekkel való egyensúly megteremtése, hanem sokkal inkább az ellenfél teljes megsemmisítése.