Coco Chanel nácikkal csalta Franciaországot?
A franciák vízszintes kollaboránsoknak nevezik azokat a nőket, akik hanyatt fekve tettek szívességet a német megszállóknak a második világháború alatt. A világ talán legismertebb divatdiktátora, az istennőként tisztelt Coco Chanel arra is jól ráérzett, hogy három dolog: a stílus, az árulás és a szex soha nem megy ki a divatból.
„Kelj fel korán, dolgozz keményen. Nem fog megártani: a fejed dolgozik, a tested tevékeny” – ez volt Coco Chanel életfilozófiája. Jean Cocteau démonikus kisugárzást érzékelt: „Chanel gyengéden rádnéz, bólint, és te halálra vagy ítélve.” Hányan jártak így? Bizonyára elegen. De volt ez fordítva is: Coco Chanel sem tudott mindig ellenállni a kísértésnek. Hal Vaughan most megjelent könyvében komoly bizonyítékokat sorakoztat fel arról, hogy Coco Chanel nemcsak egy ellenséges ügynök szeretője volt, hanem a német titkosszolgálat alkalmazásában állt.
Az előszóval el lehet mondani, miért született a mű, kit illet köszönet, kinek szól. Vaughan azoknak a francia nőknek és férfiaknak ajánlja az Egy ágyban az ellenséggel – Coco Chanel titkos háborúját, akik, noha náci iga alá hajtották őket, nem voltak hajlandók kollaborálni. Sok ilyen francia volt, sokan voltak, akikhez nem szól ez a könyv, és kevesen vannak, akiket ne érdekelne a Hős, akinek folt esett a becsületén. A büszke francia anyák a második világháború alatt született leánygyermeküknek sokszor a Marie-France vezetéknevet adták, ami valóban szép név, de még inkább: hazafias gesztus. A büszkeség és a tiltakozás szeriőz formája volt ez – stílusérzékre vall, aminek birtoklására mindig is szívesen hivatkoztak a franciák.
Ha a felszabadulás első napjaiban egy nőre rábizonyították a németekkel való kurválkodást, levágták vagy leborotválták a haját, másoknak horogkeresztet égettek a bőrébe – bizonyára erre reflektál a Becstelen brigantykban Aldo Raine, amikor a film végén a homlokára vésett horogkereszttel egy életre megjelöli a náci Hans Landát –, majd szégyenére és a bosszúálló tömeg nagy örömére végighajtották az utcán.
1972-ben az Elysée-palotában Pompidou és felesége – Chanel-ruhát próbálgatva – éppen a Coco Chanel életét és munkásságát bemutató kiállítás megnyitására készült, amikor híre ment, hogy a nagynevű, respektált, hatalmas példányszámú Paris Match riporterei a francia kémelhárítás aktái között Coco Chanelt kompromittáló dokumentumokra bukkantak. A kompromittálás finom francia társasjáték, korrekt szabályokkal: nemcsak kétségeket fogalmaz meg, állításokat tartalmaz, hanem lehetőség van arra is, hogy az érintettek védekezhessenek. A PM szerkesztőinek birtokába került dokumentumok szerint Chanelnak Párizs német megszállása alatt, esetenként a Ritz hotel 227-228-as szobájában, máskor máshol tartós, szenvedélyes viszonya volt Hans Günther von Dincklage báróval, német szuperkémmel.
A Chanel-manifesztációt el kell halasztani, ugyanis az elnök környezete tudomást szerzett egy másik leleplező dokumentumról. Ezt Pierre Galante, a francia ellenállás egyik emblematikus figurája, mellesleg a tündöklő angol színésznő, Olivia de Havilland férje bányászta elő francia- és német katonai iratok közül. Voltak olyanok is, akik felháborodtak, és Chanelt védelembe véve cáfolták a vádakat. A Goncourt-díjas Edmonde Charles-Roux azt állította, a Spatz (Veréb) fedőnevű német ügynök – bizonyára az Abwehrnél szellemesnek tartották, hogy az ügynök Edith Piaf nevének német változatát kapta – nem volt a Gestapo tagja, ám még ha az is lett volna, az biztos, hogy nem volt Coco Chanel szeretője: csak barátok és szerelmesek voltak. „Dincklage nem volt a Gestapo tagja – mondta az írónő egy interjúban –, egy itteni bizottsággal állt kapcsolatban, és valóban szállított híreket. Piszkos munkát végzett. Csakhogy nem szabad elfelejtenünk, hogy háború folyt, s szerencsétlenségére ő német volt.” Az írónő azonban tévedett: ha szeretője volt, ha nem, a Veréb már az első világháború alatt regisztrált katonai hírszerzőként tevékenykedett, és egy rendőrségi kémjelentés Chanel Abwehrnél regisztrált ügynökszámát is tartalmazza.
Párizs 1944-ben felszabadult. A franciákban feltámadt a négyévnyi elnyomást, megalázást és a kiszolgáltatottságot megtorló bosszúvágy, kezdetét vette az épuration – a tisztogatás. A Chanel-ügy feltárása sem tűrt halasztást. Az akkor hatvanegy esztendős nemzeti kincs a felszabadulás első napjaiban kíséretével még az utcákat járta; Chanel No. 5 parfümöket osztogatott az amerikai katonáknak, ám a fifik, ahogyan a Szabad Francia Hadsereg katonáit Chanel viccesen nevezte, nem ismertek pardont. Letartóztatták, kihallgatták, majd – állítólag – Charles de Gaulle és Winston Churchill személyes közbenjárására szabadon engedték. Chanel Lausanne-ba költözött, ahol ismét találkozott a szintén odamenekülő Dincklage-val. Ebben az időszakban 160 ezer olyan esetet tárgyaltak a francia bíróságok, amelyek összefüggésben álltak kollaboráns tevékenységgel. Az áruló Vichy-rezsim vezetőit, Pétain marsallt, valamint a miniszterelnökét, Lavalt halálra ítélték – az előbbin nem hajtották végre az ítéletet, az utóbbit kivégzőosztag elé állították.
Chanel is csak átmenetileg úszta meg az újabb kihallgatást. Ekkor még nem felelősségre vonásról beszéltek, hanem elszámoltatásról. Képbe került egy másik – szintén a németekkel való együttműködéssel – meggyanúsított francia, a szintén negyvenes éveit taposó báró, Louis de Vaufreland, aki az Abwehr dokumentumai szerint V-mannként adott át a francia háborús ipari termeléssel kapcsolatos fontos adatokat. A vizsgálóbíró szerint V-mann terhelő vallomást tett Chanelre, azt állítva: az Abwehr már a megszállás napjaiban beszervezte Chanelt. Megtörtént az, amire senki nem számított: Franciaország készen állt arra, hogy kémtevékenységért pert indítson egyik „nemzeti intézménye” ellen.
A londoni France Libre leírása szerint: "Vaulfreland és Chanel elég valószínűtlen ügynökpárost alkottak. A báró, aki nem titkolta homoszexualitását, úgy öltözött, mint egy dekadens dendi." Egy másik francia kémjelentésben "dundi, középmagas, mindig kifogástalanul öltözött homoszexuálisként szerepel, Abwehr-ügynök, tartótisztje Hermann Neubauer hadnagy – mindig nagy pénzösszegekre van szüksége, intelligens, jó stílusú, angolul, franciául, németül és olaszul folyékonyan beszél...rendkívül veszélyes német kém. Hamarosan Vaufreland Abwehr-főnöke, Neubauer is belépett a képbe – ő kötötte meg az üzletet Chanellel."
A beszervezés két klasszikus formája közül az egyik a fenyegetés és/vagy a zsarolás. A német elhárítás úgy okoskodott, ezzel a ruháival és illatszereivel stílust teremtő, világszerte nagy népszerűségnek örvendő Chanelnél nem sokra mennek, egy valamikor furcsán igéző, bárkit megbolondítani képes nő gyenge pontjait máshol kell keresni. Vaughan azt írja, Chanelen a harmincas években már meglátszott a kor, az arca megkeményedett. Bőre, a rengeteg Camel cigarettának köszönhetően megereszkedett, a tartása bizonytalanná vált, bármennyire igyekezett is királynőként viselkedni, ráadásul kiszámíthatatlan, agresszív és tolakodó lett. Az elemzők szerint a ragyogó életszakaszán már túljutott nő az egyik legjobb médium a behálózásra, különösen, ha a csábító nála fiatalabb, ráadásul olyan átkozottul jóképű, intelligens, mint a társaság középpontjában brillírozó Hans von Dincklage.
Coco Chanel, a finom francia ízlés és elegancia megtestesítője többször is lefeküdt a veszélyes német ügynökkel, aki személyesen Goebbelsnek és Göringnek jelentett. A jelentések ott történtek, ahol a pásztorórák is: a Ritz hotelban. A párizsi felső tízezer tagjai tudtak arról, hogy a svájci menedzsment üzemeltette Ritz amolyan közlekedőfolyosó a nagyhatalmi játszmát folytatók között. A szállodában a harmincas évek közepétől egészen a háború végéig előkelő és befolyásos emberek jöttek össze, akik szinte semmit nem éreztek az egyre romló körülményekből.
Itt találkozott egymással Jean Cocteau filmrendező, Jean Marais színész, Serge Lifar operatőr, Windsor hercege, Noel Croward író és persze, Coco Chanel is. Pazar vacsorákat költöttek el, majd gyakran a Veréb társaságában áthajtottak egy kis after partyra a Maximba, ahol német tisztekkel és a nemzetközi előkelőségek körében múlatták az időt. Crowardnak egyszer szürreális élményben volt része egy légiriadó alkalmával; az óvóhely felé igyekvő Chanel nyomában a titkárnői párnán vitték a gázmaszkját.
A beszervezést az is megkönnyíthette, hogy „a korral mit sem csökkent Chanel pénzsóvársága”. A divatdiktátor mindig gyanakvó volt, komolyan állította, hogy üzlettársai átvágják, vagy legalábbis kijátsszák őt a háta mögött, és ezen azt sem változtatott, hogy 1940-ben személyes vagyona mai áron számolva meghaladta a 230 millió dollárt. A Rothschild bankház Chanellel kapcsolatban álló alkalmazottjai szerint „Mademoiselle Chanel tudja, hogyan kell biztonsággal húsz százalékot nyerni.” És volt még valami, ami elégedettséggel tölthette el a német titkosszolgálat embereit: Chanel zsidóellenessége. Azt ugyan semmi nem támasztja alá, hogy Chanel par excellence antiszemita, de ellenérzéseit soha nem titkolta: erre csak ráerősített a harmincas években történt hollywoodi utazása.
Cocót Samuel Goldwyn producer hívta 1 millió dolláros álomgázsival „a rossz ízlés fővárosába”, hogy ott ruhákat tervezzen a kor szupersztárainak, többek között Ina Claire-nek, Joan Blondelnek, Madge Evansnek és Gloria Swansonnak. Az együttműködés kezdetben sikeres volt, három film teljes ruhakollekcióját is megalkotta abban a reményben, hogy ezzel beveszi az amerikai piacot, de gyorsan rá kellett jönnie: a divatvilág, a tömegtermelés azonnal reagál az újdonságokra; a szabásmintákat lemásolták, tízezer számra dobták piacra a kreációira megtévesztésig hasonlító kollekciókat. A New Yorker szerint „elérte, hogy a hölgyek hölgyeknek néztek ki, de Hollywood azt akarja, hogy kétszeresen is hölgyeknek látsszanak.”
Chanel nemegyszer utalt arra, hogy az amerikai kudarc hátterében a szórakoztató- és divatipar zsidó származású irányítói állnak. Régi és tartós mese ez Hollywoodról, de csak egyvalami biztos: soha nem hepienddel végződik. Nem véletlen – jegyezte meg Chanel –, hogy korábbi szeretője, Paul Iribe azért nem érhetett el sikert Hollywoodban, mert a zsidó művész- és pénzlobby kigolyózta. Iribe a később a tulajdonában lévő, Chanel által is pénzelt Le Témoin című magazinban rendszeresen antiszemita tartalmakat publikált. Az Egy ágyban az ellenséggel képanyaga között szerepel az 1935-ben közölt rajz, amelyen a Franciaországot jelképező (meztelen), Chanel-arcú Marianne-figurát a karjában tartó Hitlernek kéjsóvár zsidó férfiak drukkolnak.
Az Egy ágyban az ellenséggel lapjain szédítően izgalmas, részletes és alaposan dokumentált tudósítás olvasható a II. világháború titkos-intim harctereiről. Coco Chanel Franciaország felszabadulását követően visszatért, és újraépítette szédítő karrierjét, közben kiváló PR-gépezetének köszönhetően csillapodtak a vele kapcsolatos negatív hangok. Magánéletét is igyekezett izgalmassá tenni, mit sem törődve a korával. 1962-ben, akkor már hetvenkilenc évesen új szeretője volt, Francois Mironnet, aki állítólag azzal hódította meg, hogy hasonlított Westminster hercegére. Ez is szerelem volt első látásra, de már mindenféle kellemetlen következmény nélkül. Ahogy Gaston Deferre, az ellenállási mozgalom tagja írja: „A gazdagok, a ravaszak és a jó kapcsolatokkal rendelkezők megúszták a büntetést – és a vihar után visszatértek.”
Coco Chanel |
| A Gabrielle Bonheur Chanel néven 1883-ban született, 1971-ben elhunyt stílusteremtő kreátor a XX. század divatjának meghatározó alakja. Miután anyja meghalt, apja zárdába küldte, melynek hatását későbbi divattervezői munkáján is érezni. Egy ideig kávézókban, sanzonénekesnőként próbált érvényesülni – itt ragadt rá a Coco név az általa előadott "Qui qu'a vu Coco dans l'Trocadéro?" című dalból –, ám vagyonos udvarlóinak hála, otthonosan mozgott a felsőbb társadalmi rétegekben is. Chanel már-már férfias, rendhagyó anyagválasztású, letisztult ruhakölteményeivel forradalmasította a női öltözködést, ruhák, és a világhírű Chanel N°5 parfüm mellett saját márkás ékszereket és kalapokat is árusító üzletei miatt a butikkultúra szülőanyjának is tekintik. Ő mondta: "Nem divat, ami nem terjed el", és azt is, hogy "Minden férfi életében csak egy nő létezik, a többi csupán az árnyéka." |
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
