AFP / Yoshikazu Tsuno

1. A gömbhal

Nagy gülüszemű, ha pedig megijed, egyből felfújódik – ilyen a gömbhal (japánul: fugu). Sokan talán a Némó nyomában című Disney-rajzfilm egyik jellegzetes karakteréből ismerhetik. Tény, hogy látványos állat, pedig valójában a világ legmérgezőbb hala. Emiatt a helyes elkészítése nemcsak fokozott körültekintést, hanem gyakorlott szakácsot is igényel. A Csendes-óceán nyugati szélén, Japán partjainál halászott példányok szervezetében ugyanis halálos adag tetrodotoxin méreg lapul, amely az állat szemében, bőrében, bélrendszerében, veséjében, petezsákjában és ikrájában található.

Így együk: Ha mindenképpen meg akarjuk kóstolni, semmiképpen se kísérletezzünk az elkészítésével, hiába is árulják itt-ott a feketepiacon Japánban. Sőt, nem is ez az a pillanat, amikor olcsóság alapján kellene döntenünk a vendéglők hosszú listájából. A drágább japán éttermekben ugyanis biztonságosabban fogyaszthatjuk, hiszen ott olyan szakács készíti el a (speciális, csak erre használt fugukéssel) a fogásokat, aki 2-3 éves gyakorlat után külön levizsgázott ebből. A gasztrokaland nem olcsó: átszámítva 5-12 ezer forintra is rúghat egy-egy fugufogás.

2. A kepayang gyümölcs

Ha Délkelet-Ázsiában (elsősorban Indonéziában, Szingapúrban és Malajziában) járunk, ne essünk neki egyből a kepayang (pangium edule) fa gyümölcsének, ugyanis mérgező. A focilabda méretű ínyencség magja hidrogén-cianidot tartalmaz, ami halálos méreg.

Így együk: Ahhoz, hogy a gyümölcs ehetővé váljon, ki kell belőle oldani a hidrogén-cianidot. Ez két eljárással érhető el: vagy megfőzik a magokat a maghéj nélkül, és utána vízbe áztatják, vagy pedig kőris- és banánlevelekbe csomagolva, 1-2 hónapra eltemetik a főtt magokat, az erjedés során ugyanis kiürül a méreganyag. A „detoxikált kincsek” pedig a tányérunkon köszönnek vissza: őrölve vagy egészben a helyi konyha fontos hozzávalóját alkotják.

Wikipedia / Carl D. Howe

3. Az afrikai ökörbéka

Amennyiben a világjárásunk során Namíbiában kötnénk ki, legyünk távolságtartók, ha ebből a kétéltűből készített fogásokkal kínálnak a helyiek. A közkedvelt csemegének számító ökörbéka éttermi menün nem szerepel, a namíbiai háztartások pedig a népi hagyományokban bízva készítik el.

Így együk: Míg Európában leginkább a békacombot fogyasztjuk, addig az afrikaiak (a bőr és a bélrendszer kivételével) az egész ökörbékát befalják. Ugyan mérgező a kétéltű, ám akkora dózist mégsem tartalmaz, hogy a békaétel lenne az utolsó vacsoránk. Annyival megússzuk, hogy „csak” a veserendszerünket támadja meg, mi pedig csillagokat látunk majd a vizeléskor érzett szúró, égető fájdalomtól. Ha viszont megfelelő módon készítik el az ínyencséget (egyesek speciális fadarabot raknak a főzőedénybe, hogy semlegesítse a mérget, míg mások „receptje” a kétéltű lábfejének levágása), mindezt megússzuk.

4. Az ackee gyümölcs

Ha elvetődünk Jamaicába, Kubába, a Dominikai Köztársaságba vagy éppen Nyugat-Afrikába, ott is lecsaphat ránk a gasztroveszély. Ott ugyanis az ackee fa gyümölcsére – amelyből szappant is készítenek, a héjából pedig gyógyszert – kell alaposan odafigyelni. Nem csak a magja mérgező, akárcsak a délkelet-ázsiai kepayangnak, hanem az állaga miatt is veszélyes. Ha ugyanis nem megfelelő (éretlen vagy túl érett) állapotban fogyasztjuk, szintén súlyos következményekkel nézünk szembe (pl. hányást, végzetes vércukorszint-csökkentést, sőt kómát is okozhat). Emiatt több ország szigorúan korlátozta az ackee termékek importját.

Így együk: Legjobb, ha nem a piacon teszteljük a gyümölcsöt, hanem a helyi éttermekben, ahol számos ackee-fogás kínálnak. Azokat nyugodt szívvel fogyaszthatjuk.

Wikipedia / Jerome Walker

5. A hákarl

Ezzel a hagyományos étellel Izlandon „futhatunk össze”, amely valójában rohasztott cápahúst takar, és kizárólag az úgynevezett grönlandi cápa szolgáltatja az alapanyagot. Csak az előkészítési folyamat mintegy fél évet ölel fel! A kibelezett állatot először homokba ássák el több hétre, és kővel lefedik, hogy a víz és a méreganyag egyaránt eltávozzon belőle. Majd felvágják, és hónapokra fellógatva száradni hagyják. A 6 hónapos eljárás végén a cápahús már nem mérgező, de akinek korántsem erős a gyomra, bizony nem ússza meg rosszullétek nélkül, hogy megkóstolta a hákarlt.

Így együk: Bízzunk az orrunkban! Az izlandi csemegét udvariasan „fermentált cápahúsnak” hívják, de a köznyelvben inkább a romlott, rohasztott jelzőkkel illetik. Ha megszagoljuk, és orrunkat egyből megcsapja a rohadt szag, akkor jó úton járunk! A tradicionális ételért érdemes beülni a helyi éttermekbe, de akár az izlandi szupermarketekben is megvásárolhatjuk. A teljes gasztro-élményért pedig egy pohár brennivín (burgonyából készült, köménnyel ízesített) pálinka dukál, azzal öblítsük le a cápahúst. Bár lehet, hogy egy kupica nem is lesz elég.