A húszas évei elején járó három brazil már majdnem sarkon fordult, amikor a guide 20 perces késéssel és négy, szintén húszas évei elején járó ausztrállal megjelent a szórólapon feltüntetett találkozón. Felmutatta a szórólapot, hogy igazolja magát, rövid ismertetést tartott az este menetéről, és bezsebelte a részvételi díjainkat.

Az első kocsmában, az első ingyen sör után tíz percre eltűnt, majd megjelent egy teli hátizsákkal, amiből az utcán előkerült néhány kétliteres, vodka-naranccsal teli flakon és feles műanyagpohár. Innen, miközben a kerületi önkormányzati rendelet tiltja, heveny italozás (lásd a reklámszöveget: Free shots all night!) közben gyalog átvezette kis csapatunkat a második, harmadik, negyedik romkocsmába, mígnem egy táncos helyen éjjel egy órakor kikötöttünk – ilyen egy budapesti pubcrawl a januári fagyban. Mindenki jól érzi magát, az igények – pia, zene, ismerkedés – ki vannak elégítve. „Így sokkal egyszerűbb megismerni a jó helyeket” – mondja az ausztrál lány, akinek három barátjával tett két hónapos európai körútján ez már a hetedik kocsmatúrája. Mint meséli, az este Rómában, Berlinben, Amszterdamban is hasonlóan zajlik, de legtöbb helyen logóval ellátott pólót kellett viselniük, mert hatvanan-százan is részt vettek egy-egy ilyen túrán. „Pedig ott is tél van” – teszi hozzá. A három brazil is az egzotikus télnek vágott neki diplomájukat megünneplendő – szintén két hónapos körútra Európába. Ők is csak két-három napig vannak egy városban, így a gyorsan, előre leszervezett túrákat látják legbiztosabbnak. Barcelona és Prága után ez a harmadik kocsmatúrájuk. Így megismerkedhetnek, beszélgetnek olyan hasonszőrű utazókkal, akik tudnak angolul – mondják. „Idegenekkel”, helyiekkel senki nemigen kezdeményez beszélgetést, még akkor sem, amikor egyiküket a pultos lehúzza. A város, az épületek iránt, és hogy éppen merre járunk, nincs nagy érdeklődés, a túravezető inkább a budapesti klubokról és lányokról ad felvilágosítást.

A pub crawl, szó szerint „kocsmamászás” név arra utal, hogy a résztvevők szinte négykézláb másznak egyik kocsmából a másikba, miután már az elsőben berúgtak, és így küldetése egyértelmű: leinni magunkat. A fogalmat már a 19. század óta használják Nagy-Britanniában, ahonnan elterjedt, és meghódította Európát, Amerikát és Ausztráliát. A szervezett kocsmatúrák kínálatát ma számos helyen tematikus változatok színesítik. Dublinban irodalmi és zenei kocsmatúrán vehetünk részt – előbbiben a szomjas torkokat két színész kíséri, akik ír költők kedvenc helyire kalauzolnak el, és műveikből adnak elő részleteket, utóbbiban zenészek „guide-olnak” és muzsikálnak egész éjszaka. Londonban pedig bizonyos metróvonalak mentén alakultak ki kocsmatúra-útvonalak, mint a Circle Line vagy a Monopoly Pub Crawl. A világ legnagyobb kocsmatúrájának rekordját a mai napig az ausztráliai Maryborough városa tartja, ahol 2006 június 11-ének éjszakáján 2237 ember rótta az utat a város kocsmái között. Ezt a rekordot kívánja megdönteni az idén február 9-re, a kanadai Halifaxba szervezett esemény, amelyen a tervek szerint 3200 résztvevő jár majd be 19 csoportban 26 kocsmát és klubot. Több ezer résztvevőt becsülnek azonban minden évben a Londonban rendezett Wangitangi Day (Új-zélandi nap) pub crawl-on is.

A Magyarországon kínált hagyományos kocsmatúrákra a beugró 6 és 20 euró között mozog, ez nagyjából megfelel a nyugat-európai viszonyoknak, és az árban hasonló szolgáltatások foglaltatnak benne. Egy helyi, az éjszakai életben jártas, segítőkész túravezető 6-8 órára, ingyen belépés a felkeresett szórakozóhelyeken, és néminemű „ingyen” alkohol. Van, ahol egy-egy vendéglátóipari egységben kapunk egy-egy kör italt – leggyakrabban sört –, máshol a szervező viszi az útra a muníciót. A túraútvonal általában rugalmas, a résztvevők igényeihez igazodik, a szervezők nincsenek szerződésben egyik meglátogatott hellyel sem – esetünkben megesett, hogy a biztonsági őr nem akarta beengedni a tömött hátizsákjával megjelenő túravezetőnket. Ha valamit le is beszélnek a tulajdonosokkal, többnyire csak annyit, hogy hoznak egy rakás külföldit, akik fellendítik a fogyasztást, amit a hely esetleg egy ingyen kör sörrel honorálhatna. A legtöbben a belvárosi romkocsma-terepet járják be, de van, aki egy-egy talponállót, sztriptízbárt, diszkót is megmutat, és az éjszaka minden esetben „ereszd el a hajamat” jellegű táncolásban végződik.

A kínálat azonban így januárban meglehetősen gyér. A neten és a hostelek szórólapjain talált budapesti kocsmatúra-szervezők közül az egyiknek már nem élnek a megadott telefonszámai, a másiknál csak interneten jelentkezhetünk a túrára, bankkártyával rögtön kell fizetni, a telefont senki nem veszi fel. A legtöbb kizárólag teljes, előre összeszervezett csoportokat fogad, többnyire legénybúcsú-hétvégére érkező brit fiatalembereket. Ezeknél „az, hogy egy csoport vagy ember kizárólag a pubcrawl-ra jelentkezne, nagyon ritka” – mondja a Stag Republic túravezetője, és a Budapest Madness sem szervez hátizsákos turistákból csoportokat. A hostelekben heverő szórólapok iránt azonban a kereslet is kicsi, a fiatal utazók inkább a recepciósoktól kérnek túratippeket, útvonalterveket. Az „eldugott, titkos helyek, ahová helyiek járnak, nem turisták” reklámszöveg Budapesten ugyanis maximum a talponállókra lehetne érvényes.

Lausek Esther