Belénk kódolt párkeresési vágyunk, hogy megtaláljuk a másik felünket. De mire is kell nekünk a másik? Ha felfedezzük igazi énünket, a teljességet önmagunkban, nem lesz szükségünk arra, hogy netán ártó módon kapcsolódjunk.
Az ember társas lény. Valóban nincs szebb egy jól működő kapcsolatnál, ahol adunk és kapunk, ahol a társ kiegészít, ahol egymás kereszttüzében fejlődünk, emeljük egymást.
A repülőtársaságok biztonsági felhívása azonban a lelki életünkre is igaz: „Kérjük, előbb saját oxigénmaszkját helyezze fel, és csak azután segítsen az ön mellett ülőnek.” Vagyis csak akkor válunk képessé érett és egészséges kapcsolatokra, ha már rácsatlakoztunk „belső oxigénforrásunkra”, azaz a személyiségünk nem kívülről várja az értéket, hanem belül, saját magában találja meg.
De mi is ez a belső erőforrás? Hogyan válhatunk önmagunkban és önmagunktól olyan kiforrott és értékes személyiséggé, akinek a társban nem csupán támaszra van szüksége?
Az idealizált én
A ma embere a tökéletesség bűvkörében él. Mindenhol ez vesz körül, ez a mérce, ehhez alakítjuk énideálunkat. A gond csak ott van, hogy ez már rég nem „ideális én”, hanem egyre inkább „idealizált én”, amit képtelenség elérni. Loholunk utána, beleszakadunk, de mint a szamár elé lógatott répa, mindig elérhetetlen marad.
Nem csoda, hogy a megoldást kívülről várjuk. Egy társ, egy szerep vagy akár tárgyak, amelyeket birtoklunk, időlegesen megteremtik az illúziót. Amikor ez halványul, újabb külső támaszokért nyúlunk. A tökéletesség piedesztálra emelése egyértelműen zsákutca. De hogy ezt jobban megértsük, ássunk egy kicsit mélyebbre, tegyünk rövid etimológiai kitérőt.
Ne törekedjünk tökéletességre
Tökéletesség szavunk a magyar értelmező szótár szerint a hibátlanra törekvést jelenti, azaz már eleve hiányalapon, a hiba hiányával magyarázza a kifejezést. A gyakran szinonimaként használt perfekcionizmus szó a latin perfectióból ered, ahol aper jelentése„keresztül”, a facerepedig „végezni”. A perfektszó tehát nemes egyszerűséggel azt jelenti: keresztülvinni, elvégezni, teljesíteni.
Amennyiben a latin kifejezés görög megfelelőjét vizsgáljuk, hasonló következtetésre jutunk: a teleios ugyanúgy a bevégzettséget, azaz a teljességet, érettséget jelenti. Nem arra utal, hogy valami hibátlan, hanem hogy valami teljes. Valami „úgy kerek, ahogy van” – mondanánk magyarul. De kiindulhatunk a magyar kifejezés eredetéből is: a „tökél” régies kifejezésünk arra vonatkozik, hogy valami elkészült, bevégeztetett. Készen van, úgy teljes és egész, ahogyan van.
Innen már csak egy lépést tegyünk meg, és vegyük észre, hogy legbelső természetünk, emberi (ön)magunk teljes. Nem biztos, hogy tökéletes, de éppen ez a lényeg: a tökéletességre vágyódás örök illúzió, miközben saját teljességünk megélése itt van egy karnyújtásnyira.
Miért esünk bele mégis a tökéletesség csapdájába? Miért nem törekszünk inkább a magunk adottságai és képességei szerinti kiteljesedésre? Miért nem elég számunkra a saját egyéniségünk keretein belüli fejlődés és önmegvalósítás?
Belső énünk
Nos, nagyon leegyszerűsítve, ez a probléma a két különböző személyiségrészünk – egymással ellenkező elveken alapuló – eltérő működésmódjára vezethető vissza. Öntudatra ébredő lényünk egy része a társas kapcsolatok és a külvilággal szoros együttműködés kereszttüzében formálódik, alakul.
A kulcsszó itt valóban a „formálódik”, hiszen személyiségünknek ez a része, amelyet nevezzünk egónak, valójában „felépített” struktúra, „interface” a külvilág és a belső énünk között. Megvan a nagyon is fontos szerepe, szükségünk van rá az alkalmazkodáshoz, de nem ez az igazi énünk. Amennyiben más kultúrkörben, más gazdasági-szociális háttérben nevelkedünk, ez a részünk teljesen másképp formálódik.
Ugyanakkor van a lényünknek egy belső énje, magja, amely már akkor teljes, amikor megszülettünk. Ezt a személyiségrészünket nevezi a pszichológia – elsősorban Carl Gustav Jung svájci pszichiáter után – Selfnek, a nyugati spirituális gondolkodás önvalónak, vagy a keleti bölcseleti tanok Atmannak.
A közös ezekben a fogalmakban, hogy a személyiségünkben olyan részt különít el, amely önmagában értékes és teljes, képes a szeretetre, a jóra, a fejlődésre és a kiteljesedésre. Spirituális szemléletmódban ez az isteni énünk.
Az ego jó szolga, de rossz úr
A személyiségfejlődés során nagyon fontos a két én közötti tudatos kapcsolat kialakítása. Az ego segít a külvilágban helytállni, megvédeni magunkat, alkalmazkodni, a belső erőt és irányt viszont a Self adja.
A Self, vagyis a belső én az igazi alap, amelyre az önbizalmunk épül, amely a belső tüzet lobbantja lángra, a flow érzését szolgáltatja. Az ősbizalom alapja, az értelmes és értékes életben való hit bázisa ez. Amennyiben sikerül a belső énből élni, nincs már szükségünk folyamatos külső visszaigazolásra, és nem azért keresünk társat, hogy magunkat értékesebbnek érezzük, illetve nem azonosulunk az ideiglenesen betöltött szerepkörökkel, mert azok nélkül kevésnek éreznénk magunkat. Teljesek vagyunk ezek nélkül is.
A buddhista mondást, miszerint „Az elme jó szolga, de rossz úr” így módosíthatjuk:„Az ego jó szolga, de rossz úr”. Minden pszichoterápia célja, hogy az ember felfedezze a saját központját, belső énjét, az igazi értéket adó forrását.
Nagy Gyöngyi pszichológus írása a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban jelent meg, amelyben a lelki társakkal, a másik felünkkel foglalkozunk.
Keresse a magazint az újságárusoknál vagy rendelje meg!
Vasárnap hajnalban megvolt az eszkaláció, két nappal később a kapituláció is – nem így képzelnénk két atomhatalom háborúját. Irán megrogyott, de ennek a háborúnak valójában aligha van vége.
Iránnak az lehet a fő tanulság a most véget érő háborúról, hogy atomfegyver nélkül nem tudja megvédeni magát.
Ez azért furcsa, mert másfél éve még ő kérte ezt. A magyar miniszteri biztos jelezte, hogy szó sem lehet a tárgyalások felfüggesztéséről.
Alapesetben a harcsa félénk állat, azonban ha a fészkét védi vagy fenyegetve érzi magát, támadásba lendül.
Az Átlátszó által indított per tárgyalására mást küldött maga helyett a Szuverenitásvédelmi Hivatal vezetője.
Elemzésünk a Tisza és a Fidesz első szakpolitikai vitájáról.
