Ezt a határt kell, vagy legalábbis érdemes megérezni minden áhítatban, bálványozásban, ezen kívül az összes nagy akarásban is - de ez a címben foglalt tárgy szempontjából mellékes. Az arányt, a mértéket (lenne) jó tudni, elsősorban az ízlés, másodsorban a nevetségesség elkerülése érdekében, legyen szó vezérkövetésről, szerelemről, klub- vagy sportágszeretetről.

Kerülni a közhelyeket ugyancsak ildomos, olyasmiket, hogy a sport, ezen belül a foci maga az élet, annak leképeződése, pillanatonként adódó modellhelyzetek sokasága, meg hogy mindenki épp olyan ember, ahogy a pályán viselkedik, és ahogy táncol. Előfordulhatnak ugyanis komoly mellélövések (ahogy a pályán), zavarba ejtő tévedések, gondoljunk a brutális Lóránt hátvéd legendás pad alá bújására, amit 1954-ben a brazilok haragjakor mutatott be, de említhetek személyes példát is: egy ízben Jancsika Károllyal volt szerencsém találkozni, aki bizarr perceket szerzett kedves mosolyával, előzékenységével. Nehezen raktam össze magamban ezt a vele kapcsolatos emlékeimmel.

A futball nehezen magyarázható okokból lett a világ szenvedélye (ez egy másik gyerekkoromban olvasott könyv címe), könnyen azzá lehetett volna a kézi- vagy a vízilabda  is (a röp nem, az tényleg túlzás lenne), de valahogy nem úgy alakult, azokban talán túl sok a gól. Vagy túl kiszámíthatóak. Kicsi a játéktér. Csikorgós a parkett. Vagy nedves a víz. Igen, tudom, ott a kosárlabda, meg Amerika. Hát, akkor nem tudom.

Vajon milyen lehet Messinek annak tudatában létezni, és tenni hetente néha többször is százezrek előtt a dolgát, végezni a munkáját, hogy nyilvánvalóan, elismerten a legjobb abban, amit a világon a legtöbben szeretnek? Ezt folyamatosan megélni. És aztán majd azt, amikor lassan múlni kezd ez az állapot. Érdekesebb problematikának tűnik, mint a címben foglalt. 

MTI

Egyébként meg nem a mi az igazi kérdés, hanem a miért.

Nekem mondjuk a fű illatáért. Kis szél, zöld fű. A tízévesen átélt érzésért a szovjetek és a görögök elleni góloknál. 1978-ban Csapóénál a tévé előtt. Négy évvel később Varga lövése után, ez is világbajnokság. Továbbjutásra álltunk. A fájdalomért, hogy aztán meg mégsem.

Az Újpest-Aberdeen második magyar gólja. Annak a kilencesnek bármelyik mozdulata bármelyik meccsén. A hetvenes évek második fele, a Népstadion lépcsősora, rohanok a teteje felé, egyre gyorsabban megyek, mert hallom már a morajt, és akkor az, ahogy meglátom a pályát, a színeket. A hangzavar, a szotyi.

Játékosként a góllövés pillanata. Stoplikopogás a folyosón.

Kifutottam egyszer a Barcelona játékoskijárójából. Van ott mindennap stadionbejárás, kifuthat bárki. Elsétálhatsz a sarokhoz, ahonnan a szögleteket rúgják. Ott álltam, ahonnan rúgták előző nap a Real Sociedad ellen. Az az érzés. 

Szerelmem személyességének, igaziságának abszolút bizonyítéka, hogy Hornby könyve ellenére sem lettem Arsenal-szurkoló. Abban az országban más csapatot szeretek gyerekkorom óta, és nem vagyok én focista, hogy mezt és szívet cseréljek. Ugyanakkor világosan emlékszem az örömre, ami annak idején a Fociláz olvasása közben elöntött. Mint mikor nagy vers találja telibe az embert. Hogy van ilyen, van legalább még egy valaki, aki azt érzi, amit ő. Ilyen élményt jelentett Hornby könyve. Neki az Arsenal, nekem más. Bár őszintén szólva kedden kicsit nekem is az Arsenal volt, olyan szépen csinálták. Az meg még szebb, hogy mégse sikerült. Líra, epika, dráma egyszerre. Komolyan rokonszenveztem velük, időnként már-már szurkoltam nekik, ez kicsit összezavart, micsoda árulás, én a Milant szerettem mindig is. Aztán a nyugalom, hogy rendben van minden, így volt ez szép. De zavar keletkezett bennem, valami furcsaság. Megszerettem még egy csapatot.

AP / Kirsty Wigglesworth

Ez is a futball, ez a zavar. A szépség mindenfelől megérinthet, onnan is, ahonnan nem várnád. Miért a futball? Ezért a zavarért például, hogy megérinthessen.

Egressy Zoltán író, legismertebb művei: Portugál, Sóska sültkrumpli, 4x100, Szaggatott vonal