Az univerzum olyan, amilyennek látjuk, legalábbis ez a sokáig megdönthetetlennek hitt, ólomsúlyú paradigma irányította a fizikusokat, miközben megpróbáltak rájönni a természet alapvető szabályszerűségeire és törvényeire. Reflexszerűen jöhet erre a kérdés: mi van akkor, ha mégsem olyan és ha elméletben alkothatunk más fizikai törvények alapján működő univerzumokat is, azok miért nem létezhetnek?

Warren Ellis képregényíró Planetary c. sorozatában ezer oldaról járja körbe  a multiverzumot: a képünkön is látható hópehely szerinte a világegyetem  összes lehetséges univerzumának ábrázolása. A fizikusok egyetértenek az elmélettel.

Itt lép be a képbe a párhuzamos, alternatív, egymástól különböző világegyetemeket tömörítő multiverzum-elmélet, amit 104 éve dobott a tudományos köztudatba William James pszichológus, a popkultúra pedig Michael Moorcock írónak köszönheti a kifejezés még nagyobb körbe való elterjesztését. Az elmélet beásta magát kozmológiába, fizikába és filozófiába, képregény- és geekkultúrába, egyes elektronikus zenei zsánerekbe egyaránt. A kérdés - állítja Sean Caroll, a Caltech fizikusa - nem is annyira az, hogy miért létezhetnek vagy nem létezhetnek alternatív univerzumok, hanem az, hogy világunkban miért az általunk ismert és tapasztalt fizikai törvényszerűségek működnek és miért nem mások. Az erre adott válaszok száma meglehetősen sok, a multiverzumokkal kapcsolatos elméletek ugyanis szép számban gyarapodtak. Az antropikus elv például egyenesen azt mondja ki, hogy az általunk megfigyelhető univerzum "életbarát", egyébként nem lennénk képesek tudatosan létezni benne - igaz, azt sem tudjuk, hogy az általunk ismert számszerűsített tényezők (például a kör átmérőjének és kerületének aránya) mennyire korlátozhatja az élet kialakulását.


Ugyanerre bólint rá Brian Greene, a Columbia Egyetem elméleti fizikusa is, aki hiába hivatkozik arra, hogy a húrelmélet révén a miénktől teljesen eltérő világokat is le lehet írni, bevallja: reményei szerint a miénk az egyetlen működő univerzum. A fizikus amúgy jól ismert arról, hogy könyvei mellett más módokon is megpróbálja teljesen érthetően átadni a nagyközönség számára gondolatait a multiverzumról: júniusban például DJ Spookyval, egy világhírű washingtoni kísérleti és hip-hop zenésszel állt össze, hogy prezentálja érdeklődőknek a párhuzamos univerzumokat - zenében.


Ami a húrelméletet illeti - azt a részecskefizikai modellt, amely az általános relativitáselméletet és a kvantummechnikát összhangba hozva azt állítja, hogy a részecskék nem pontszerűek, hanem kiterjedt, húr- vagy membránszerű objektumok -, a konferencián David Tong cambridge-i fizikus kérdőjelezte meg egészen emberi módon. Egyfajta filozófiai krízisről beszélt, amit akkor tapasztalt meg, amikor rádöbbent: lehet, hogy egész életét úgy élte le eddig, hogy nem tudja, a húrelmélettel leírhatja a körülötte lévő világot és az életet. Elmondása szerint még az elmúlt évek legnagyobb fizikai áttöréseit ígérő technikai áttörések, mint az LHC részecskegyorsító vagy a Planck-műhold sem tudnának bármi határozott újdonságot mondani a témával kapcsolatban. Azonban, állítja Tong, jóval többet tud mondani ez a modell a kevésbé grandiózus dolgokról, például a kvarkok viselkedéséről vagy egyes egzotikus fémek tulajdonságairól.


Korábban már beszámoltunk arról, hogy a sötét anyag és a sötét energia az univerzum legnagyobb rejtélyeinek számítanak. Katherine Freese, a Michigani Egyetem fizikusa úgy véli, közelebb járunk egy lépéssel a rejtély megoldásához, ezt pedig azon adatokra alapozza, amiket a NASA Fermi műholdja sugárzott a Földre. Az adatok ugyanis megerősítik azt az elképzelést, hogy a sötétanyag-részecskék érzékelhető tempóban oltják ki egymást, ennek következtében pedig közelebbről vizsgálhatjuk meg tulajdonságaikat.

A kvantummechanika terén változatlan a helyzet - legalábbis a legklasszikusabb példákhoz nyúlik vissza Anton Zeilinger, a Bécsi Egyetem kutatója, aki még 2009-ben is azt állítja: ha egy kísérletet megfigyelünk, puszta figyelmünk megváltoztatja annak kimenetelét. Az igazi áttörés véleménye szerint akkor történik majd meg, amikor rájövünk, milyen kapcsolat is húzódik meg igazából a valóság, tudásunk és tetteink között. A kvantumrészecskék képesek összekapcsolódni nagyobb távolságban is: ha az egyiket megfigyeljük, a hozzá kapcsolódó másik tulajdonságai változnak, úgyhogy igazából senki sem tudja, mi történik az univerzummal akkor, amikor figyeljük.

A legnagyobb rejtély azonban mégis az ősrobbanással kapcsolatos, állítja Neil Turok kozmológus. A hagyományos elképezlés szerint a Big Bang pillanatában egy végtelenül sűrű és forró anyagállapotról beszélhetünk, amelyet jellemezni és körülírni azért nem tudunk megfelelően, mert ebben a pillanatban az általunk ismert fizikai törvényszerűségek egyszerűen nem működtek. Turok elmondása szerint ezt nem csupán a húrelmélettel lehet magyarázni, hanem azzal a holografikus elmélettel, ami a háromdimenziós környezetet két dimenzióban képezi le (ez amiatt van, hogy a tér-idő kontinuum részecskéi remegnek, a szerkezete így "zajos" lesz - az univerzum pedig elképzelhető egy gömbfelületként, amelynek minden egyes pontját egy ilyen remegő részecske alkotja, így gyakorlatilag egy olyan felületet kapunk, amelyen annyi részecske van, mint amennyi az által leképzett, eggyel nagyobb dimenziójú rendzer. Ha viszont ebbe jobban belegondolunk, ez azt is jelentheti, hogy előfordulhat: mind a harmadik dimenzió, mind pedig a gravitáció csak illúzióként létezik a fejünkben.