„Jaj, lelkem, galambom, ránk jött az özönvíz! Ki látott már ilyet, hogy víz álljon a tengerin, meg a répán? Jaj, hogy miért is kellett azt a gödröt ásni a falu végén? Biztos azért tört ránk most ez a tenger. Az a hosszú gödör, az az oka mindennek” – így panaszkodtak a Szabad Népnek 1956 nyarán a „bihartordai vénasszonyok” (a pártlap nevezte így őket) a hatalmas esőzések, viharok után.

S hogy mi volt az a gödör a falu végén? A Keleti-főcsatornáról van szó, amelyet 55 éve még külön, nagybetűvel írtak (Keleti Főcsatorna) Sőt, mi az, hogy csatorna?! A Szabad Nép, a kommunista pártlap egyenesen folyónak titulálta az átadáskor a 98 kilométer hosszú, Tiszalöktől Bakonszegig, a Tiszától a Berettyóig húzódó létesítményt.

„Az új folyó Tiszalöktől Bakonszegig 22 városnak és falunak, 90 termelőszövetkezetnek és 10 állami gazdaságnak adja éltető vizét. De nemcsak Hajdúban változtatja meg ’a természet rendjét’. A csatorna vize Szolnok, Békés és Csongrád megyébe is eljut. Sőt, a Tiszalöki duzzasztómű úgy fel tudja emelni a Tisza vizét, hogy a folyam egész felső folyása Záhonyig hajózhatóvá válik” – írta 1956. július 13-án a pártlap.

Állandó harc

A kommunista pártok, rezsimek általában állandóan harcban álltak valamivel, valakivel: a széncsatát is megvívták (kibányászták a szenet), a hídcsatát is megnyerték (hidakat építettek) és persze a természetet is le kellett győzni. A Keleti-főcsatorna átadásának napján, július 14-én így írt a Szabad Nép, hangolva az aznapi rendezvényre: „Szálljon a mai ünnepen első gondolatunk az építők felé, akik immár öt esztendeje rekkenő hőségben és csikorgó hidegben, csontig hatoló szélben és kegyetlen hóviharban helyálltak, s a végeláthatatlan szabad pusztaságon egyre délebbre terelték a Tisza vizét. Harcban álltak a természettel – és harcban mindazokkal a nehézségekkel, amelyeket nemegyszer a helytelen munkaszervezés, vagy egy-egy késve érkezett gép, anyag, akárcsak egyetlen alkatrész is okozott.”

A Keleti-főcsatorna

Wikipedia

A Kossuth-díjas kotrómester ígérete

Gyükér Barna kotrómester a bakonszegi ünnepségen beszédében újabb célokat tűzött ki: „Ünnepélyesen megígérjük, hogy minden erőnkkel tovább folytatjuk ezt a munkát, amelyet úgy megszerettünk, s megépítjük a Nyugati Főcsatornát, majd a tiszaburai és a szegedi vízlépcsőt és csatornahálózatot is.”

Igen, Gyükér Barna rátapintott a lényegre (csak nem mondta el): ugyanis nemcsak az általa ígért beruházások jelentős része késlekedett vagy maradt el a mai napig, hanem a Szabad Nép kevésbé feltűnő helyen közölt ismertetése szerint éppen az volt a baj a Keleti-főcsatornával, ami a többi megalomán kommunista beruházással: a kapcsolódó létesítmények nem nagyon készültek el a grandiózus főépítmény átadására.

"A fő és mellékcsatornákon összesen mintegy 430 kilométeres hosszúságban hajók, dereglyék és pontonok is közlekedhetnek majd” – bizakodott a lap. Ám gyorsan kiderült, hogy sok helyen egyáltalán nincsenek még a mellékcsatornák, vagy ha megvannak, akkor hiányoznak a szükséges átereszek, zsilipek és más berendezések, így továbbra is iszonyú drága maradt a locsolás a környéken. Arról nem is beszélve, hogy a 98 kilométeres csatornából 10 kilométeres szakaszon még csak fél szélességben, tehát nem 40, hanem 20 méteres szélességben készült el a „hortobágyi sziket” átszelő létesítmény.

A főcsatorna egyébként egy hatalmas beruházás-sorozat részét képezte: az első ötéves terv során a Tiszalöki Duzzasztómű 1954 májusában készült el. A Keleti Főcsatornát 1954 tavaszán Tiszalöktől Hajdúszoboszlóig, egy évre rá Tetétlenig helyezték üzembe, majd 1956 nyarán készült el egészen a Berettyóig, Bakonszegig.

Híd a főcsatornán

Wikipedia

Nem épült harmadik vízlépcső

Akárcsak Gyükér Barna, a Szabad Nép is ígérte: „A tiszalöki vízlépcső után elkezdjük majd Tiszaburánál a második, Csongrádnál pedig a harmadik tiszai vízlépcső, duzzasztómű, erőmű és öntözőrendszer kiépítését is. A Tisza e hatalmas méretű csatornázása útján kereken egymillió holdról (hazánk egész szántóterületének több mint tíz százalékáról) véglegesen elűzzük az aszály fenyegető rémét”. A pártlap azzal is kecsegtetett: „elsőrendű hajóúttá tesszük a Tisza egész magyarországi szakaszát.”

Bár ez papíron megvalósult, a valóság más képet mutat: az 1996-ban kiadott, Magyarország társadalmi-gazdasági földrajza című kötetben szerepel egy térkép, amelyet Erdősi Ferenc szerkesztett. Ebből kivehető, hogy a Tiszán végül is a tiszalöki vízlépcsőn után Kiskörénél létesült ugyan 1973-ban még egy vízlépcső. Ám a harmadik ilyen létesítményt hiába is keresnénk a Tiszán. Szegednél már nem is jelez az 1996-os térkép újabb tervezett vízlépcsőt, Csongrádnál, a Körös torkolatától nem messze viszont igen.

Nem az igazi a tiszai hajózás

Ami a teljes hosszában hajózható Tiszát illeti, itt csak az a kérdés, hogy – mivel? Kajakkal, kenuval ma is lehet túrázni a folyón, de mondjuk Duna-tengerjáró hajókat nem nagyon láthatunk a Tisza egész hosszában.

A már idézett gazdaságföldrajzi kötet szerint Magyarország állandóan hajózható belvízi útjainak hossza 1302 kilométer, ennek 40 százalékát, 521 kilométert a Duna tesz ki, a Tiszán 443 kilométer hajózható (34 százalék). Ám a valóságban – és a Perczel György szerkesztette 1996-os kötet szerint is – egyre több az aszályos év, sokszor alacsony a vízállás, így a Tiszán sem használhatók ki a hajók, uszályok teljes kapacitása.

Manapság már nem új vízlépcsők, inkább tározók épülnek a Tiszán

Hiányzik ugyanis egy harmadik vízlépcső, persze csak a hajózás szempontjából, mert ökológiailag természetesen ez nem szükséges létesítmény. Ugyanakkor az is igaz, hogy a főbb szállítási útvonalak ma Magyarországon nem a Tisza vonalában húzódnak, hiszen az ipari és kereskedelmi áruk nem észak-déli irányban forognak, hanem délnyugat, északnyugat, illetve még esetleg észak-északkelet felé hagyják el az országot, illetve ezekből az irányokból érkeznek hozzánk.

És mi lett a Keleti-főcsatornával?

Ami pedig a Keleti-főcsatornát illeti, az 1954-ben megépült tiszalöki vízlépcsőtől induló vonalon Tiszavasváriban 1958-ban készült el egy duzzasztómű hajózsilippel. Ugyanakkor a csatornára tervezett három másik ugyanilyen zsilipes duzzasztómű csak az 1996-os könyv tervei között tűnik fel. Vagyis a Keleti-főcsatorna nem lett az év egészében hajózható vízi útvonal.

Végül idézzük fel a Szabad Nép tudósítását a Keleti-főcsatorna átadásáról, a zsilip megnyitásának pillanatairól! A harc, a küzdelem jegyében fogant ez a cikk is 1956. július 15-én: „elkövetkezik a nagy pillanat. Dégen Imre, országos vízügyi főigazgató engedélyt ad a csatorna üzembe helyezésére. Felhangzik az Internacionálé magasztos dallama. Székely Antal főgépész és Csige János gépész, a Vízműépítési Vállalat dolgozói felhúzzák a két zsilipet. Csikorognak a fogaskerekek, s a Kelet Főcsatornából megindul a Tisza vize a Kék Kálló felé. Fortyog, örvénylik, kavarog a víz a zsilipkapu alatt, mintha a régi patak: a Kék Kálló szembe akarna szállani az ember akaratával. De a zsilipeken át rendületlenül tör előre a szőke Tisza vize, s a természet hamarosan meghunyászkodik az emberi alkotás előtt. Az örvények elsimulnak, a hullámok lecsendesednek, s a Kék Kálló medre engedelmesen továbbszállítja az éltető vizet. A Keleti Főcsatornát, hazánk hatodik leghosszabb folyóját átadták rendeltetésének.”