A modern értelemben vett magánélet az emberi társadalmak viszonylag új sajátossága, legalábbis abban a formájában, amely tételes szabályokká érlelte ezzel kapcsolatos értékeinket és elvárásainkat. Ha viszont azt nézzük, hogy minden általunk ismert vagy rekonstruált emberi közösségben mindig is léteztek az életnek olyan eseményei, amelyek nem a többiek szeme előtt zajlottak, arra a következtetésre juthatunk, hogy a magánélet örök emberi szükséglet. Alan Westin, a magánélet korai ideológusa az 1960-as évek második felében arról írt, hogy még az állatvilágban is megfigyelhető az egyedek igénye az egyedüllétre, a visszavonulásra.

Azt biztosan állíthatjuk, hogy a magánélet alakulásában meghatározó szerepet játszanak a mindenkori információs, kommunikációs technológiák. Ahogy a XIX. század második felében a telefonokhoz – és a korai lehallgató poloskákhoz – vezető érpár megbontotta a magánélet elfogadott határait, ahogy az 1960-as években a központi számítógépek új adatelemzési módszerei lehetővé tették a kormányok számára állampolgáraik megfigyelését, úgy erodálja most magánéletünket a hálózati világ, az internet és a közösségi hálózatok. Ám az erózió nagy részét mi magunk okozzuk, a kényelemért, a vélt ingyenességért, a reklámajándékokért cserébe.

HVG

Miközben az átlag felhasználónak fogalma sincs arról, hogy emailjeit a rendszergazdája, főnöke és szolgáltatója is olvashatja, hogy a számítógépén kitörölhetetlen bejegyzések (ún. evercookie-k) keletkeznek böngészési szokásairól, a közösségi oldalakon nemcsak a barátai nézik meg bejegyzéseit és fotóit, és hogy képernyőjén nem a valós világot látja, hanem egy világnézetét, szavazatait, pénzköltését befolyásoló, szűrt világot.

A folyamatos megfigyeltség ténye – akár tudomást veszünk róla, akár nem – ma már közhely: minden lépésünknek tanúja van, kamerák veszik viselkedésünket, internetés mobilszolgáltatók rögzítik a kapcsolati hálónkat, műholdas helymeghatározó rendszer követi a mozgásunkat, térképkészítők lefényképezik a kertünket, sőt magánbeszélgetéseink közben idegenek kapcsolódhatnak a webkameránkra és mikrofonunkra. Mindez nyilvánvalóan megváltoztatja az egyének és csoportok viselkedését, kommunikációs gyakorlatát, a befolyásolás lehetőségeit. E hatások elemzésére külön tudományág is alakult, a Surveillance Studies, amelyből neves egyetemek – például a londoni City University – már mesterképzést is indítanak.

Kevésbé közismert viszont az örök emlékezet víziója, amelyet csak a nagy szolgáltatók szlogenjeiből ismerünk: a jövőben minden információ örökre megmarad, és bárhol, bármikor elérhető lesz. Ez a tudomány és technika világában pozitív utópiának tűnik, ám a humán információk terén egyáltalán nem kívánatos fejlemény. Az életben rengeteg dolog akad, amit csak a családunkkal osztunk meg, vagy csak a párunkkal, van, amit a kollégáinkkal, mást pedig kizárólag a haverokkal – és nem azért, mert valami titkolnivalónk van, hanem mert egyszerűen nem tartozik másra.

De mit kezdünk azzal, ha mindez bárhol, bármikor elérhetővé válik, csak azért, mert modern technikai eszközöket használunk?

Ma még talán mulatunk az olyan történeteken, mint a tanárnak készülő Stacy Snyder esete, aki egy diákbulin kalózjelmezben pózolt némi itallal a kezében, majd a fotó felkerült a Facebookra, és az egyetemi vezetés azonnal kitiltotta, mint erkölcsileg alkalmatlan személyt az oktatásra. Értetlenkedhetünk az elismert pszichoterapeuta, Feldmár András esetén is, akit mint gyanús elemet, 2006-ban egy éber határőr egy interneten elérhető tudományos beszámolója miatt akadályozott meg a Kanada–USA határ átlépésében, mivel a cikkben arról is írt, hogy valamikor az 1960-as(!) években maga is kipróbált egy tudatmódosító szert.

Nem nehéz belátnunk, hogy magánéletünk jövőbeli kilátásai egyre inkább függnek a rólunk keringő információktól, és azok eredeti közegükből kiszakított felhasználhatóságától.

Ezekre a problémákra kínál – egyesek szerint utópisztikus – válaszokat Viktor Mayer-Schönberger Delete című, nagy hatású könyvében. A szerző legmeglepőbb javaslata az, hogy minden egyes személyes adatnak legyen lejárati ideje, majd pedig az adat visszavonhatatlanul semmisítse meg magát.

HVG

Kétségtelen, hogy az egyre „okosabb” technológiák, amelyek tömegméretű elterjedése ma már nem kérdés, drasztikusan átalakítják magánéletünket. A hálózatalapú technológiák gyakorlatilag folyamatosan figyelik a felhasználók tevékenységét és mozgását, használati tárgyaikat intelligens hálózatba kapcsolják. Ha az intelligens hűtőszekrény jelzi, hogy elfogyott a tej, ezzel együtt azt is jelzi, hogy a gazdája tejet fogyaszt, és így van ez a konyakkal, a gyógyszerrel vagy az óvszerrel is. Egy ilyen közegben még inkább megkérdőjelezhetővé válik, hogy a felhasználó mindehhez mennyire önkéntesen és tájékozottan járult hozzá.

A mesterségesintelligencia-alapú technológiák elmoshatják az élő és élettelen, természetes és mesterséges közötti határokat, az emberi és gépi partner közötti különbségeket. Meglehet, hogy egy idő után majd nem tudhatjuk biztosan, emberrel vagy robottal kötünk bizalmi távkapcsolatot.

A fejlett technológiák akár a mesterséges létezők magánéletének kérdését is felvethetik. Az interfészalapú technológiák, például a bioelektronika, pedig olyan, mások által is megfigyelhető módon működő eszközök emberi testbe való beültetését eredményezhetik, ami kívülállókra nem tartozó testi sajátosságokat tesz láthatóvá, érzékelhetővé.

Miért lenne baj, ha mindez bekövetkezne – sokan már ma is azt hangoztatják, hogy „aki nem jár a tilosban, annak nincs félnivalója” vagy: „nekem nincs titkolnivalóm”. Persze szép számmal akad, aki visszakérdez: „akkor miért csukod be magad mögött a vécéajtót?” vagy: „ha lenne lehallgatást jelző piros lámpa a telefonodon, tényleg nem kapcsolnád ki?”

A magánélet haláláról leginkább az emberek magánéletének kihasználói, az informatikai szuperhatalmak képviselői, meg az őket kiszolgáló militáns kommentharcosok szeretnek beszélni. Ennél sokatmondóbb az, hogy az ügynökhálózatok vezetői maguk nem hajlandók ügynököket fogadni a saját otthonukban, a nyilvános profilok vezető propagátorai pedig igencsak ügyelnek a magán- és üzleti ügyeik titkosságára.

A magánélet „ellenzőinek” köszönhetően elterjedhet az interneten a „dinamikus árazás”, vagyis hogy hajlamainknak megfelelően kedvenc vagy gyakran keresett termékeinket magasabb áron találjuk meg a hálón – ezzel egyébként már 2000-ben kísérletezett az Amazon.com, de a negatív visszhangok miatt visszakozott. Várható az is, hogy az „értéktelen” ügyfél (például a kisnyugdíjas) telefonáláskor sohasem jut el a magas órabérért dolgozó hús-vér ügyfélszolgálatoshoz: ehelyett mindig az automatát kell hallgatnia – ahogy a brit munkaügyi minisztérium call centerében már 2007-ben hangelemző szoftver osztályozta a hívókat; és könnyen előfordulhat, hogy a szolgáltatók egymással is rutinszerűen megosztják profilunkat.

Nyilvánvalóan a felhasználói oldal sem nézi mindezt tétlenül. Számíthatunk rá, hogy kiépülnek a felhasználócentrikus identitásmenedzsment rendszerek, mint például a PRIME, amely automatikusan végrehajtja az adatvédelmi törvények előírásait és szolgáltatói szerződésünk rendelkezéseit – például, hogy egy fotónk két hét múlva törlődjön; vagy a Microsoft U-Prove, amely ún. „privát igazolványokat” nyújt a digitális világban, amelyekkel más-más részidentitásunkat használhatjuk különböző kapcsolatainkban – éppúgy, mint a való világban.

Ezek segítségével legalább mi magunk dönthetünk a rólunk szóló információk sorsáról. A magánélet jövője sokban múlik az üzleti érdekek érvényesítésén, azon, hogy minden emberi értéket pénzzé, piaccá akarunk-e tenni, és ha nem, akkor lesz-e elég igény és érdekérvényesítő képesség a civil társadalomban, hogy hatékonyan fellépjen ez ellen. Máskülönben az a veszély fenyeget, hogy a magánélet a gazdagok luxusa lesz, mint ahogy az egészséges környezet és táplálék is.

SZÉKELY IVÁN

Számos további gondolatébresztő témával szolgál  a HVG Jövő Extra 2011  kiadványa, mely az ember, a társadalom, a technika és tudomány, a gazdaság és többek között a szexualitás, az űrkutatás, a gasztronómia terén vázolja fel a lehetséges jövő-forgatókönyveket.