Én sem tudok elmenni mellette. Bogár László közgazdász mondata mellett, ami borús jövőt jósol, mert azt mondja, hogy a magyar társadalom harmada végképp elveszett. (Bogár utóbb a Facebookon azt írta, a Heti Válasz szerkesztője "alaposan kiforgatta" a szavait. A szerk.)

Egyre nehezebb nekünk is, a segítő civil szervezetnek. Mert, míg azt gondoltam, ha egy nehéz faluban képesek leszünk felmutatni, hogy lehet másképp, lehet esélyt teremteni, szemléletet váltani, közösséget kialakítani, csak hinni kell bennük, közben nem hittem, hogy máshol ilyen mértékben nőnek a problémák. Mert híre megy mindennek, az ösztöndíjprogramunknak, az élemiszer- és ruhaosztásainknak, a villanyóra-visszakötési projektünknek, a biobrikettnek, a kézművesprojektünknek... az összes segítségnek, amit adhatunk. És jönnek. Jönnek a környező falvakból, írnak, és telefonálnak az ország minden részéről.

Mert nem tudnak fűteni, nincs villany, képtelenek kiváltani a gyógyszert, nincs cipő a gyerekre, nem bírják taníttatni, és egyáltalán, semmi sincs. A kérések mögött élettörténetek, állások elvesztése, adósság, betegség, a lehetőségek beszűkülése, lakhatatlanná váló épületek, felélt ingóságok, teljes talajvesztés. Nyomorult sorsok, reményvesztett emberek, lecsúszó családok, esélytelen gyerekek.

Persze próbálunk segíteni, amennyit bírunk, a környékbelieknek adunk néha ruhát, cipőt, a távoliaknak meg más segítő szervezetet ajánlunk ott, azon a környéken, ahol ők élnek. De már nem bírjuk. Nem bírjuk már újra és újra elmagyarázni, megértetni, hogy a mi segítségnyújtásunk egy esélyteremtő rendszer része, mert akiknek segítünk, annak mi nyújtunk is lehetőségeket, fejlődésre, munkára, közösségben való működésre, és elvárásaink is vannak, mert mi hiszünk azokban az emberekben, akikkel dolgozunk. Mi ezt a rendszert működtetjük, és működik is, úgy tűnik, egyre jobban.

Nem értik, nem akarják érteni, mondják, akarnak ők is dolgozni, hagyjuk azt a falut, menjünk másikba, ott is a rengeteg gyerek, a probléma, ott is elkél a segítség. De nem tehetjük, mert ha elengedjük azt, amit itt kiküzdöttünk, visszaesik minden, kárba vész a munkánk. Miközben tényleg azt látjuk, a többi falu lassan rosszabb helyzetben van, mint ez, pedig, mikor elkezdtük, ez tűnt a környéken a legproblémásabbnak.

Most pedig azt olvasom, és persze, ezt is érzékelem, hogy az állam lemond ezekről az emberekről. Beszűkítették az életterüket, bűnössé kiáltva ki őket, mintha saját döntéseik áldozatai lennének csupán, miközben a lehetőséget sem adják meg nekik arra, hogy bizonyíthassák, ők is képesek, ők is akarnak jobban élni.

Nekik is vannak gyerekeik, akik tanulni szeretnének, jó szakmát szerezni. Olyan iskolában, ami hasznos szakmát ad. Amivel el lehet majd helyezkedni. Ők is akarnak dolgozni, nem a közmunkaprogramban, három hónapig, hanem rendes munkahelyen, amiről tudják, ha jól dolgoznak, maradhatnak majd. Akarják fizetni a közüzemi számlákat, ha van miből, és nem a behajtócégek fenyegetései elől bujkálni. Akarnak fűteni, nem lopott fával, egy szobába zsúfolódva aludni az alig-bútorokon. Akarnak a hónap végén is venni élelmet, és ebédet főzni hétvégén, hogy ne kelljen annyira várni a hétfőt, amikor a gyerek végre az iskolában ehet.

Mi lesz velük? Miért nem lehet hinni bennük? Mert lecsúsztak? Vagy mert sosem tudtak megkapaszkodni? Sosem tartoztak oda, ahol most a szabályokat diktálják?

Keresem, folyton keresem a szociális érzékenységet a döntésekben, aminek jelen kellene lennie, hiszen jelen is volt, de eltűnik, elvész, helyette valami kényszeres bizonygatása marad annak, hogy minden jó, több a munkahely, milliókat szánunk tehetséggondozásra, csökken a rezsiköltség, fejlődünk, stabil alapokon állva, minden rendben.

Gondolkodom, hogy lehet ez? Az ő érdekérvényesítő képességük hiánya az oka? A döntéshozók szociális érzéketlensége? A többség hallgatása? Vagy valami más? Azt hiszem, a csendben félrenéző, félreforduló emberek országa lettünk. Talán azt gondoljuk, ha nem látjuk, nem nézzük, nem halljuk meg, akkor talán nincsenek is. De itt vannak, a közvetlen környezetünkben, a szomszéd utcában, a szomszéd faluban. A szegénység tapinthatóan jelen van. Csak nem akarunk foglalkozni vele… Hallgassuk addig a "minden rendben"-t, míg el nem hisszük? Így könnyebb elviselni, távolabb kerülni tőlük, nem gondolni rájuk?

Könnyebb elfogadni, hogy le kell mondani róluk, ahelyett, hogy esélyt adnánk nekik, megértenénk őket, hinnénk bennük. De mi lesz velük?