Milyen ember az, aki ártérbe, hullámtérbe, tehát a víz útjába építkezik? Egyesek szerint hülye. Mások úgy vélik, csupán szeret veszélyesen élni. Kalandvágyó, na. Arcrezdülés nélkül tudomásul veszi, hogy egyszer csak a Duna vagy a Tisza húzza le nála a budit, hogy nem szerződnek vele árvízkárra a biztosítók, hogy „pillérekre, lábakra kell emelni az építményeket, úgy, hogy az árvíz ne okozhasson bennük kárt”. Természetesen önköltségi alapon. Vagyis ilyen helyen lakni rizikós és drága. A Nemzeti Együttműködés Rendszere – pontosabban annak zöld kádere, Illés Zoltán – egyenesen úgy gondolta, hogy az ilyen területre építési engedélyt kiadókat le kell váltani, az épületeket meg le kell bontani. Nagyon jól van így, aki szeret rizikózni, vállalja a következményeket, mondhatná a nép. Csakhogy zavar van az erőben, a NER erejében. Ugyanis „a fővárosi önkormányzat olyan döntés meghozatalára készül, amelynek értelmében a római-parti árteret megvédenék az áradásoktól, mégpedig egy mobilgát segítségével". A plázák, kaszinók, lakóparkok terjeszkedése, a beruházói érdek mindent felülíró nyomulása ellen annyit tüntető „nemzeti oldaliak” most nyilván felhördülnek. És tiltakoznak, hogy nincs kivételezés senkivel! Vagy mégse?

Vagy mégse. Mintha nem ők lennének most a protestáló élbolyban. Mintha nem ők háborognának leghangosabban, hogy: „A hullámtéri ingatlantulajdonosokat még senki nem kereste meg, hogy szálljanak be a költségekbe.” Persze lehet, hogy nem kivételeznek ők, dehogyis! Csak megfordították az esélyegyenlőséget. Mostantól nem az van, hogy aki ártérre építkezik, az fizesse a kockázat miatti többletköltségeket, vagy dózerolják el udvarostul. Nem. Mostantól az van, hogy aki ide rakatta a házát, azt az állam majd jól megsegíti. Hát oldja is meg az állam, azért van, nem? Akkor pedig holnaptól az ország egyharmada követelheti teljes joggal, hogy neki is ide a mobilgátat, de hamar! Mert kábé Magyarország egyharmada beépített árterület, annak mellékhatásaival együtt. És az ugyebár véletlenül sem fordulhat elő, hogy itt bizonyos magánérdekek érvényesülnek a köz, a zöld, a természet rovására? Meg az sem, hogy azok a többiek, akik ugyancsak ártérre, hullámtérre építkeztek, de valamiért messzebb vannak a rezsim védőernyőjétől, azok le vannak szarva?

Ugye az véletlenül sem lehet, hogy ugyanaz a posztkomcsi-feudálkapitalista, a Gyevi bíró jogfilozófiájára épülő, az esélyegyenlőséget, az azonos feltételeket lábbal tipró oligarchavilág nő és rohad itt tovább, csak más színárnyalatban? Ugyanaz, amit állítólag megdöntöttek. De nem. Egy vonatkozásban nem ugyanaz, hanem biztosan rosszabb. Sokkal, sokkal rosszabb. Tetszenek ismerni a nép ajkán százféle mutációban terjedő viccet? Hogy két atyafi borozgat az ötvenes években a kocsmában. Az elfogyasztott piával nő a bátorság, így az egyik szidni kezdi a rohadt komonistákat, a büdös ruszkikat és így tovább. A másik csitítja: nyugodj meg, a tatár, a török és a labanc uralomnak is vége szakadt, ezeknek is vége lesz. Jó, bődüli el magát a másik. De azok legalább nem követelték, hogy transzparensekkel vonuljunk, hogy Éljen Batu kán! Vagy hogy Példaképünk a Nagy Oszmán Birodalom! Vagy hogy Köszöntsük Haynaut 70. születésnapján!

Ezért rosszabbak ők. A szoci oligarchák mondjuk pragmatikusan loptak, annyira vették komolyan az eszmét, mint Zuschlag a holokausztot. Ezek meg ájtatosmanó-fejjel elvárják, hogy a Hit és a Nemzet felsőbbrendű, különös anyagból gyúrt spirituális fénylényeinek tekintsük őket, még akkor is, ha a fénylény tejüveg zsebében ott csörög az ebül szerzett arany. Döbrögi mint Ludas Matyi-imitátor. Ettől olyan undorítóak. Ettől nyílik igazán a bicska egyre több üres zsebben. S emiatt fognak előbb vagy utóbb még gyalázatosabban, még dicstelenebbül bukni. A hipokrita mindig nagyobbat tanyál, ez van.