Melyik az az alkalom, amelyiken fölvonul Grespik László és Ihos József egyaránt? Eltalálták, Kiszel Tünde 2014-es naptárának bemutatója. Akkor most már csak egyetlen kérdés maradt: ez mi ez?

Ha valaki finoman szólva sem a szépségével kápráztatja el a világot, ellenben a Tudományos Akadémia levelezőtagjának sem akarják meghívni, és nem tartja az orrhegyen történő gyufásskatulya-egyensúlyozás világrekordját sem, akkor mi ez az állandó fölhajtás? Úgy gondoltuk, eljött az idő, hogy magunk eredjünk a titok nyomába, már csak azért is, hogy végre valami igazán fontossal foglalkozzunk.

Megtervezett médiaeseményre és közepesen súlyos celebritásokra számítottunk, ehelyett egy belvárosi pub galériáján összezsúfolódó harminc (a fent említett urakon kívül) általunk teljesen ismeretlen emberbe ütköztünk. Dekoráció gyanánt fölcelluxozták a falra az idei naptár lapjait. Történés: semmi.

Apró szubkultúra, kedves hobbi, nem illik az ilyet zavarni, menjünk szépen haza, gondoltuk, ám akkor belénk nyilall a kérdés, hogy mit keres itt a legnagyobb tévécsatorna, legnézettebb bulvármagazinjának a stábja. Úgyhogy maradunk, s várjuk, hátha lesz valami említésre méltó. Nem lesz. Néha egy elnyűtt öltönyös gavallér érkezik, főhajtással átad egy virágcsokor-költeményt a főhősnőnek, aki affektálva köszöni azt meg. Mások fotózkodnak, egy huszonéves fészbukkövető szelfit készít. Közben a tévéstáb forgolódik. „Tünde naptárja kötelező esemény?” „Nem, ajánlott.” „És miért?” – kapunk el egy interjúfoszlányt, amelyet egy őszes úrral csinálnak, aki „régi rajongója Tündikének”. Ez alatt az est fénypontja folyamatosan úgy mosolyog, mintha most hajtottak volna végre rajta egy komplikált vakbélműtétet.

Kezdünk feszengeni. Egyik lábunkról nehezedünk a másikra. Ihos József csíkos ingéhez szépen passzoló pöttyös nyakkendőjén pihentetjük a szemünket. Végre történik valami, az ünnepelt leül szemben a vendégsereggel. Majd elkezd szendvicset enni. Amikor odatoppan valaki autogramot kérni, úgy meglepődik, hogy a szendvics hatvankét százalékát kinn felejti a szájából, amit azután bájosan a középső ujjával tol be. Ekkor már nemcsak okunk, de késztetésünk is van lelépni. A tévések is szedelőzködnek, elégedettnek tűnnek, bár kétkedünk benne, hogy saját munkájuk értelmével kapcsolatban pontos fölvilágosítással bírnának szolgálni. Bennünk erősödik a gyanú, hogy nem azért vannak itt, mert ez érdekli az embereket. A kíváncsiskodók nem szedték szét az eseményt, a környéket sem kellett lezárni. Inkább arról lehet szó, hogy Kiszel Tündéről azért tudnak egyáltalán, mert őt mutogatják főműsoridőben. Ennyi erővel csinálhatnának riportot egy szőrtüszőről is, esetleg értelmes műsorokat is összehozhatnának.

Három kocsmával arrébb a megszerzett relikviával (rossz napja lesz annak, akit mi húztunk a szerkesztőségi karácsonyon) dicsekszünk a pultosnak. „Ez meg mi a szar?”, kérdi, miközben a naptárat lapozgatja.

Vannak rejtélyek, amelyek örökre rejtélyek maradnak.