Kezemben egy színes kiadvány, egy ötoldalas füzet, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Válaszd a neked valót! elnevezésű kiadványa, amelynek borítóján piros és sárga és zöld karikák közt növekszik fölfelé az önfeledt, médiára éhes ifjúság. Alcím: Korhatárjelzések a tévében és a moziban, a jobb alsó sarokban pedig egy remek szóvicc: kor6ár.

E kiadvány – még mielőtt bárki arra gondolna, hogy a felnőtteknek szól – a gyermekeket hivatott tájékoztatni és védelmezni elsősorban.

„Láttál már olyan jelenetet a tévében vagy a moziban, amitől megijedtél, vagy amit nem értettél? És olyat, amitől rossz álmaid voltak, vagy a félelemtől alig tudtál elaludni?” – kérdi a szerző, majd nyomban magyarázattal is szolgál, mindez azért történt, mert „valószínűleg olyan műsorral vagy filmmel találkoztál, amely nem kifejezetten a te korosztályodnak készült.”

Nohát, néz nagyot az ötéves Botond, és lenyalja a csokihab-maradékot a szája széléről. Utoljára tegnap hajnalban a kisöccse kelt fel ilyen intenzíven (amikor befosott), mint most az érdeklődés őbenne. Tovább olvassa hát.

„Minél idősebb vagy, annál jobban tudod önállóan értelmezni a tévében, moziban látottakat. A fiatalabbak azonban még nem képesek egyedül és gond nélkül feldolgozni a nem nekik való filmeket.”

„Ha a saját magad védelme érdekében csak egy kicsit figyelsz a jelzésekre, akkor már tettél egy nagy lépést a tudatos médiahasználat irányába.”

Miután Botond a következő oldal olvasása során tájékozódik arról, hogy őnéki sem a Kis hableány, sem az Oroszlánkirály, sem a Lassie hazatér, de még a Kengyelfutó gyalogkakukk sem ajánlott (éspedig azért, mert „az óvodások fejében még nem léteznek fizikai törvények: a kicsik még elhiszik, hogy a gyalogkakukk, amin átmegy az úthenger, a következő pillanatban tényleg él és virul”), fogja magát, és önnön felvilágosítottságától mélyen meghatva kimegy tolni a csattogós lepkét az udvarra.

Bátyja, a tizenöt éves Gábor nem sokkal ezután érkezik meg a suliból. A konyhában elfogyaszt három szelet rántott húst, szóváltásba keveredik édesanyjával és édesapjával az osztályzatai és a frizurája vonatkozásában, a fürdőszobában kinyomja tizenhét pattanását, és mielőtt leülne számítózni (ahogy ő mondja), benéz a nappaliba, ahol a szőnyegen megpillantja a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Válaszd a neked valót! elnevezésű kiadványát. Leül a fotelbe és lapozni kezd.

Hamar átlapozza a kis pöcsöknek (ahogy ő mondja) szóló részeket, mígnem elérkezik a „kifejezetten 16 év felülieknek való műsorok”-ról szóló fejezethez, és itt megáll. Hátradől a fotelben, izzadt lábáról hanyag mozdulattal leveti büdös zokniját, megszagolja kis csokorba szorított ujjait, értelme nagyot csillan, és olvasni kezd. „Ha ezt a jelet látod, és nem múltál még 16, akkor inkább ne nézd meg a műsort. Ezekben a műsorokban már durvább jelenetek is bemutathatók, amelyek az erőszakot vagy a szexualitást állítják középpontba, ezért értetlenséget, félelmet kelthetnek benned, és rossz hatással lehetnek rád."

Gábor értesül arról, hogy kifejezetten 16 év felettieknek – vagyis őnéki nem – való műsor a Gladiátor vagy a Sztálingrád, illetve az Amerikai pite és a Szex és New York, amelyek „a szexualitást állítják középpontba”.

Nézzenek oda, a csuda vigye el, a hétszázát, gondolja Gábor, és eszébe jut a számítózás, a kulcsra zárt szoba, és a lázas magány, a „szexualitás nyílt megjelenítései”, a blowjob és a facial, az ebony és az asian, a virtual és a threesome, ég veletek szopógépek (ahogy ő mondja), majd két év múlva találkozunk.

Kimegy a konyhába, megcsókolja édesanyja orcáját, megígéri, hogy többé nem hoz hármasnál rosszabb osztályzatot, elvesz egy rudit a hűtőből, aztán leül a tévé elé.

Hamarosan kezdődik a Szívtipró Gimi.