A halálbüntetéssel kampányolni nem szokatlan a magyar politikai életben. A pártok szeretik ugyanis azt mondani, ami népszerű, és a halálbüntetés pedig kétségkívül az. A közvélemény-kutatók – nyilván etikai megfontolások alapján – ritkán mérik a halálbüntetés támogatottságát, de 2001-ben például a magyarok 68 százaléka szerette volna visszaállítani a rendszerváltás során eltörölt intézményt. A pártoknak persze lehetnek belső méréseik, és az elmúlt évek rendpárti tendenciáit figyelve aligha következtethetünk arra, hogy a helyzet érdemben változott volna. A halálbüntetéssel kampányolni népszerű dolog, elég csak a Facebookra posztolni néhány különösen undorító bűncselekményt, majd feltenni a kérdést, hogy ki mit tenne a bűnössel. És kezdődhet is a fröcsögés.

Hogy Seres Mária és Szövetségesei is beálltak abba a sorsba, ami a Jobbikkal kezdődik, és Lázár Jánossal, illetve Orbán Viktorral folytatódik, nem meglepő. Az SMS eddig sem az erkölcsi aggályairól volt híres: a választási kampányban például tök lazán felvettek 298 millió forintnyi állami támogatást, hogy aztán 25 milliót költsenek belőle. A fennmaradó összegek sorsát nem kötötték az orrunkra, de azért nem lepődnénk meg, ha Seres Máriát és szövetségeseit egy kicsivel gyakrabban látták volna különböző ingatlanügynökök, éttermek és luxusboltok vendégül, mint korábban. Ha aljasak lennénk, feltehetnénk Facebookon a kérdést, hogy mit érdemel az a bűnös, aki szegény adófizetők pénzét felveszi a kampányra, majd nem arra köti, végül pedig nem fizeti vissza. És kezdődhetne is a fröcsögés. De ilyet már csak azért sem tennénk, mert teljes szívünkkel és eszünkkel ellenezzük a halálbüntetést.

Az is egy érv persze, hogy nemzetközi szerződések kötnek minket arra, hogy ne büntessünk halállal, de ez a legkevésbé fontos a választók meggyőzése szempontjából. Azt azonban tényleg érdemes lenne mindenkinek tudatosítania magában, hogy a halálbüntetés hatékonysága a bűnmegelőzés szempontjából egészen egyszerűen nem bizonyítható: az elkövetőket egy kisebb, de nagyobb eséllyel bekövetkező büntetés sokkal hatékonyabban tartja távol a bűntől, mint a halállal való fenyegetés.

A halálbüntetéssel szembeni érvelést – ahogy nyilvánvalóan a halálbüntetés mellett való kardoskodást is – a végtelenségig lehetne folytatni. Volt azonban a magyar rendszerváltásnak egy olyan kivételes pontja, amikor egy Sólyom László nevű alkotmánybíró, későbbi köztársasági elnök, különvéleményében levezette, szerinte miért önkényes és alkotmányellenes a halálbüntetés visszaállítása.

Remélhetőleg ez az érvelés előkerül minden olyan későbbi vitában, amely a témáról van szó. És bár, szemben például Seres Mária és kamupárttársainak érvelésével, aligha érthető vérben forgó szemekkel, azért érdemes egy pillanatra felidézni, hogy „a halálbüntetés tehát nem azért önkényes, mert az élethez való jog lényeges tartalmát korlátozza, hanem azért, mert az élethez és méltósághoz való jog – sajátosságai folytán – eleve korlátozhatatlan.”