Előrebocsátom: szerintem a vizitdíjnak volt (lett volna) értelme, és mértéke nem okozott volna megrázkódtatást, a netadó sokadik fölröppentett tervezete szintén nem jelentett elviselhetetlen terhet, viszont semmi értelme sem volt, de egyéb káros hatása rengeteg. Ezen túlmenően a két eset politikai relevanciáját tekintve megegyezik.

És Orbán Viktort pont ennyi érdekli, semmi más.

Hajlamosak vagyunk (én is) a miniszterelnök politikai ösztöneit rendre lebecsülni. Pedig illenék néha figyelni arra, amit mond. Most például ezt: „a kormány szándéka az volt, hogy egy technikai módosítás történjen, ezért is a neve a távközlési adó kiterjesztése és nem internetadó. […] A probléma az, hogy odajutottak a dolgok, hogy már nem számít, hogy mit mondunk. Ma odajutott a dolog, hogy néhány nappal ezelőtt indult egy technikai adómódosítás-javaslat, amiből lett egy olyan félelmeket előhívő vízió, képzet, ami kezelhetetlenné teszi az erről szóló beszédet. Tehát nekem nem az a problémám ma, hogy az emberek elleneznek valamilyen adót, mert minden adót elleneznek az emberek, az régi bölcsesség, hogy az a jó adó, amelyet valaki más fizet be, olyan szokott lenni, hogy az emberek akarata ellenére is egy adót bevezetnek, itt azonban sokkal súlyosabb helyzetről beszélünk, most az a helyzet, hogy megkérdőjelezik az emberek az egész dolognak az ésszerűségét. A józan ész alapján kérdőjelezik meg, és nekem az a véleményem, hogy ilyen körülmények között nem lehet bevezetni semmit se. […]Ez a vita ez félrecsúszott. […]A kormány egy távközlési adót szeretett volna kiterjeszteni, az emberek meg egy internetadót látnak”.

Egy vérbeli populista szólalt itt meg. A miniszterelnök nem felejtette el hatalomra jutásának receptjét, és elődei kudarcának okait. Ugyanis a Nagy Magyar Reformernek nem kellett volna belerohannia a szálló pofonba, hanem még a 2008-as népszavazás előtt okafogyottá kellett volna tennie azt. A végkifejlet kivárása azt eredményezte, hogy vizitdíj se lett, meg tandíj se lett, de legalább kormányozni se lehetett azt követően, ellenben új, a korábbiakat fölülíró törésvonal jött létre a magyar politikában, amelynek köszönhetően megszületett a kétharmad. Köszönjük.

Mindez azért, mert rendelőbe mindenki eljut, és az orvos-páciens viszonyba való illetéktelen, adminisztratív beavatkozásként élték meg sokan a vizitdíjat – amely így alkalmassá vált arra, hogy minden egyéb, kormánnyal kapcsolatos ellenérzésnek szimbóluma legyen. Most Orbán egy pillanatra mintha abba látott volna bele, hogy az internetadót szintén az intimszférába való behatolásként fogják föl, és ami az oktatás átalakítása vagy a trafikok esetében nem, vagy csak részben következett be, most hirtelen százezrek szemében valóságos, dermesztő rémképként jelent meg: a kormány már mélyen benn jár a magánéletünkben.

Figyeljük meg, a kormányfő ugyanúgy „emberekről” beszél a tiltakozókat említve, mint amikor saját intézkedéseit indokolta. Nem hivatkozik megtévesztettek gyülekezetére, nem próbálja a kérdést ellenzék-kormány konfliktusaként beállítani, ellentétben félhülye csatlósaival nem próbálja az idegen érdekek zsoldosait kimutatni a tömegben, nem mond olyanokat, hogy rosszul kommunikált, bár az eredeti intézkedést magyarázza ugyan, de inkább csak azért, hogy bagatellizálja azt, hanem mintegy elismeri, hogy az „embereknek” jogában áll „félelmeket előhívő víziókban” hinniük, és ezelőtt ő meghajol.

Önmagában persze ez még mindig csak arra lenne elegendő, hogy szerény vereségre szépítsen, ám már ahhoz is ellenfelei kellenek, hogy döntetlenre hozza ezt a meccset. Most ugyanis többen is újfent arra akarják használni a tüntetéseket, hogy kiéljék mozgalmár hajlamaikat, és/vagy elcseszett politikai ambícióiknak próbáljanak újabb terepet találni, ezért a tiltakozásokat a tervezet visszavonását követően is állandósítani szeretnék. Ez egyfelől kontraproduktív, mert a kormánynak másra sincs szüksége, mint arra, hogy megint ugyanaz a húsz-harminc millakárosult ugrabugráljon ellene, másfelől erkölcsileg sem igazolható. A NER-rel ugyanis nem az a baj, hogy a Fidesz kormányoz, hanem, hogy ezt korlátok nélkül teszi, nem tudja hol a helye. Most egy konkrét ügyben egy jól fölismerhető sokaság jelölte ki a határokat, ennyi ezúttal legyen elég. Hivatkozásnak, élménynek itt marad, és a következő ügyben (lesz még bőven) már ennek a tapasztalatnak a birtokában lehet az érintetteket ellenállásra buzdítani. Amennyiben viszont a szervezők, a rátelepedő politikusok ismételten elrontják, úgy csak a miniszterelnököt erősítik.

Orbán Viktor, azt hiszem, semmit nem ért abból, hogy az internetadó elképzelése miért egy premodern, versenyképtelen és életidegen világot jelenített meg, de tisztán érti, hogy ez a versenyképtelen struktúra a jelen politikai környezetben miként tartható fönn.

Sajnos.