Annyira jellemző, hogy a tervezett park helyett mégis inkább ál-magyaros, májer kocsmavurstlit építenének a Petőfi-híd környékére. Ungarische frötsch, bitte! Fizesch, labantz! Originál paprikafüzér!

Én aztán igazán nem vagyok a kocsmák ellensége. Egy-egy organikusan kifejlődő kocsma közösségszervező erő, identitásképző hely, saját mitológiával, helyi héroszokkal és kulturhéroszokkal, oral historyval. A rendes kocsmáknak folyamatos történelmük van, sajátos, az alkohol és a kommunikáció által megszaggatott, imbolygó téridejük. Mondhatni, küldetésük van.

A műkocsmák, a becsali turistaitatók, a vendéglátó-ipari vegyikombinátok viszont a torz jelenbe fagyott, szomorú illusztrációk. Pia, pénz, prosztóság. Csináljunk már úgy, mintha élnénk!

Parkokra leginkább csak akkor jut pénz, ha éppen felszámolják őket. Pedig a parkokba nem kellenek lelátók, beléptető-rendszerek, kisvasutak. A Duna-partra még csónakázótó sem kellene. Elég lenne a Duna. A folyó, ami mifelénk nem összeköt, hanem szétválaszt. Afféle kellemetlenség. Elterelni nemigen lehet, hát gátak, kocsiutak, étteremhajók és kocsmafalvak közé szorítják. Kissé szégyellik is. Olyan rendetlen. Fecseg meg hallgat, néha dinnyehéjakat visz a víz. Nehogy már a pesti polgár, vagy aki éppen erre jár, csak úgy a lábát lógázza a szélén! Nem azért építettünk ide egy várost, ugye, hogy nagy, büdös kacsaúsztató legyen a közepén! Ne adj isten, valakik még elheverésznének a fűben, ingyen, együtt vagy félrevonulva, netán életvitelszerűen. Egyetemista tücskök ciripelnének ott mindenfélét két előadás között. Csak úgy.

És persze sok még a kevéssé kistafírungozott haver, kell néhány kistender a keményen dolgozó igyekvőknek, lehet kocsmajogokat osztogatni. Lé, csapolva, kimérve. Dőlve. Dankó-rádiótól hangos teraszokról köpködhetjük majd a Dunába a szotyolahéjat.

Akár vasárnap is.

Persze mi is lehetne egy operett-diktatúrába hanyatló banánköztársaság illusztris fővárosa? Hát persze: kocsmafalu.