Teljesen igazat kell adnom Török Gábor politológusnak (nem először), aki a hvg.hu által is szemlézett posztjában megállapította, hogy a kormány Habony–Finkelstein-plakátkampánya, illetve a plakátok letépkedése, azaz az ő kifejezésével a „plakátharc” ma „A” magyar politika. Bizony, ez történt az elmúlt napokban! Hosszú évek után először újra az a közkeletű olvasat, hogy az erőszakos, otromba Fidesz és az azt kritizáló, markáns akciókkal támadó baloldali ellenzék közé került a legfontosabb politikai törésvonal. Nem a Fidesz–Jobbik csatáját, nem is a mindent agyonnyomó Fidesz és a zsibbadtan irreleváns ellenzék moziját nézzük, hanem végre igazi harcot. Friss, és persze könnyen lehet, hogy illékony állapotról van szó, de jól mutatja, hogy mennyire más lenne a magyar politika, ha folyamatosan így működne.

Mert például ebben a helyzetben nem terem a Jobbiknak babér. Nem véletlen, hogy nem szaladt át a sajtón a jobbikos Mirkóczki Ádám parlamenti panasza, amiben egyszerre próbálta bírálni a kormány plakátkampányát, és az ellenzék viselkedését. Ez az egyrészt-másrésztezés a kínlódás jele: nem tudnak fölé ígérni a Fidesznek (hiszen például a halálbüntetés kérdésétől eltérően itt nincs korábbi, „hitelesítő kreditje” a szélsőjobboldali pártnak, nem hihető, hogy ők még durvábbak lennének a migránsokkal), de nem tudják hatékonyan kritizálni sem a Fidesz-kampányt, hiszen nem téphetik le azokat a plakátokat, amelyekkel ők is egyetértenek.

Most először látszik valami ellenzékféle. Három okból is. Egyrészt mert egy parlamenti párt (jelesül az Együtt) beleállt egy határozott kormánykritikába, egyértelműen az ellentétes álláspontra helyezkedett, nem pedig csak kenegette oda-vissza, mint teszik azt sokan például a rezsicsökkentésnél, hogy hát persze ők is rezsicsökkentenének, csak nem úgy; vagy épp Pásztor Albert ügyében. Másodikként fontos megjegyezni, hogy aktivisták nélkül, láthatóan elkötelezett kvázi civil szereplők nélkül egy ellenzéki párt semmi. A hivatásos, megunt politikusok, pláne a vesztes pozícióban veszteglők nem hoznak új szavazókat. A plakátharcosok, azok igen! A hitelét vesztett politikai elitet csakis az azonosulásra lehetőséget adó, „olyan, mint én”-arcok tudják visszahozni a játékba.

Harmadrészt, és ez a legfontosabb: végre van mit csinálniuk. Ne tévedjünk, a plakátharc nem egy hosszabb távon is fenntartható tevékenység, önmagában erre ugyanúgy nem építhető politikai karrier, mint például a netadó elleni tiltakozásra – de az az élmény, hogy az ellenzékiség, a kormányellenes, sikeres (!) lázadás újra lehetséges, hogy a Fidesz veszít a keményen tépkedő kisemberek ellen, ettől még nagyon sokat ér. Szó szerint a saját felületein bukja el a harcot, előugrik a legcsúnyább, ismerősen komcsi reakció Orbánék pártjából, és amíg kint lesznek a plakátok, amíg folyik a plakátharc, addig esély látszik a magyar baloldali/liberális ellenzék feltámadására, és a Jobbik megtorpanására is. Pici esély, de legalább valami. Amíg ez „A” magyar politika, addig esély van arra, hogy 2018-ban értelme lesz azoknak is ikszelni a szavazólapon, akik nem egy Fidesz–Jobbik-meccsre kíváncsiak. Ja, és ami még fontos: amíg ez „A” magyar politika, addig minden olyan politikai erő, amelyik kimarad belőle, az „A” politikából marad ki, és nem számíthat arra, hogy a következő választáson az egyrészt-másrésztre, az „én mindkettőt ugyanúgy elítéltem” meg a „miért erről beszélünk?” álláspontjára tömegek voksolnak majd.