Vasárnap hetvenötödik évfordulóját ünnepelte a bécsi döntés.

A hétvégén a magyarellenességéről ismert Bogdan Diaconu képviselő kiakadt egy székelyudvarhelyi rendőrségi autótól, melynek egyik oldalán magyar felirat is szerepelt.

Közeledik a magyar–román meccs.

Bogdan Diaconu 1979-ben született, hét évvel fiatalabb nálam. Ez a lexikoni adat sajnos azt jelenti, nacionalizmus ügyben nincs mit várni a nemzedékváltástól. Nem minden 1979-ben született román magyarellenes, de minden nemzedékben lesznek súlyosan magyarellenes románok.

Egy román azonban nemcsak román, hanem nő vagy férfi, szülő, politikus vagy autószerelő is stb. – több identitása van. Ezt a több vegyértékű önazonosságot nagyon sok ember nem érti, legyen bár román vagy magyar. Éppen ezért éli meg úgy Trianont és a bécsi döntést, ahogy: vereségként vagy győzelemként, olyan vereségként vagy győzelemként, mely egyszer s mindenkorra befolyásolja az életét. Miközben mindannyian dolgozunk, ölelünk és élünk, aközben sokan minden életről lemondanak, ha ezek a vezényszavak elhangzanak.

Az azonossághoz persze bizonyos aspektusok inkább hozzátartoznak, mint mások. Egy magyar férfi pálinkát iszik, és győz, és ez egy románnal sincs nagyon másként. Vajúdva születik meg az a civil identitás, mely sokkal többet képes magába olvasztani, de az erdélyi önazonosságért harcosan és értelmesen küzdő Sabin Gherman a menekültek örök bírálója. Ez számomra azt jelenti, hogy vannak rögzültségek, melyektől ő sem képes szabadulni.

„A menekültek” – már ez is olyan szerencsétlen szó, hiszen egyrészt kétségbevonhatatlan valóság áll mögötte, másrészt viszont egyneműsít. Vannak olyanok, akik gyújtogatnak, és vannak olyanok, akik nem; vannak, akik az életüket mentik, és gondolom, olyanok is, akik nem; vannak, akikben az elkeseredés válik agresszióvá, és olyanok is, akikben az alkat horgad fel; vannak, akik békésen továbbmennének, és olyanok is, akik keresik a balhét.

A keresztény identitás szintén kérdéses. Állítani nem ugyanaz, mint élni benne. Azok a civilek, akik ruhát és ételt szállítanak a Keletibe, keresztények, míg azok, akiknek a szájából ki nem esik a tízparancsolat, de közben összeesküvés-elméleteket gyártanak, a legkevésbé sem. A menekültáradat súlyos kérdéseket felvető probléma, de sokan bármilyen felvetés előtt ordítani kezdenek, zsigerből.

Mint egy focimeccsen. A magyar–román meccsek soha és semennyire nem voltak mentesek a nemzeti bundás-bocskoros indulatoktól. „Bukarestben mindenki cigány”, „Kifelé a magyarokkal” és társaik minden ilyen mérkőzésen előkerülnek. Bogdan Diaconu FB-posztját több, mint tizenháromezren osztották meg, míg képviselőtársa, Remus Cernea higgadt hangú cikkét jóval kevesebben. Az üvöltők (lapos igazság) mindig messzebbre hallatszanak; a gyújtogatók mindig inkább látsszanak; a kidagadt nyakú fasiszták szája még a fényképeken is hallatszik.

A leginkább Hunyadi János lepett meg. A FB-n láttam valamelyik nap, hogy vajon Hunyadi tartott-e sajtótájékoztatót Nándorfehérvár előtt? Hogyne: nekirontott a törököknek.

Ez annyira elkeserített, mint amikor azt kérdezik, miért nem ír valaki Petőfihez hasonlóan. Mintha kétszáz évig meg sem mozdult volna a világ; mintha az identitás valamilyen kripta lenne, melyben még a kísértet is kussol. Nem tudom, hogyan feledhették sokan azt az alig huszonéves önmagunkat, aki Kanadába, Amerikába, Jugoszláviába, ha netán Kolozsváron élt, Magyarországra vagy akármelyik boldogabb államba szeretett volna menekülni, és arról szőtte középiskolás álmait.

A szerző az erdélyi Látó folyóirat szerkesztője