Tetszett a cikk?

Az egészségemre akkurátusan vigyázó kormánytól akár májzsugorodásig is ihatnám magam, de attól rendeleti úton tiltana el, hogy a kenyeret úgy fogyasszam, ahogy szeretem.

Na, most szakadt el nálam végképp a cérna, most telt be végképp a pohár. Egy, a kormány honlapjára minap felkerült rendelettervezet szerint – a menzák megregulázása mintájára – azt is meghatároznák, mennyi sót tehetnek a pékek a kenyérbe. Megmondom mennyit: keveset, sőt, évről évre egyre kevesebbet. A hároméves sócsökkentési terv végére alig többet annál, amennyi a tészta kelesztésének kémiai folyamataihoz elengedhetetlen. Mindezt az én egészségem érdekében – derül ki az indoklásból.

Ugyanaznap, amikor az év elején a fenti rendelettervezetet olvasom, a lapok öles betűkkel hirdetik Orbán Viktor újévi másnaposságra ajánlott receptjét: fogyasszunk sok szalonnát! Azt pedig a pár éve megjelent Így főz a Tisztelt Ház című receptgyűjteményből tudom, hogy a miniszterelnök hétköznapi fogyasztásra ajánlott kedvenc étele, a „tanyasi levetlen” sem az a kimondott fitneszmenü: az ugyanis nem más, mint lebbencstészta avas szalonnával. Mindezt leöntve jó erős pálinkával, amiből az ominózus rendeletet a nevére venni készülő Fazekas Sándor agrárminiszter – ahogy a HVG portré rovatában korábban nyilatkozta –  a többféle szilvából készült karcagi fajtát kedveli. S ha teheti, mellé még egy testes pörköltet is odarottyant.

Nos, hát ez az én egészségemre akkurátusan vigyázó kormányom, amelytől akár májzsugorodásig is ihatnám magam – nem beszélve a túlsúlyhoz vezető zsíros ételek fogyasztásáról – attól rendeleti úton tiltana el, hogy a kenyeret úgy fogyasszam, ahogy szeretem: sóval ízesített mindennapi betevőként.

Ha valamit soha nem irigyeltem a hanyatló Nyugattól, az a sótlan-ízetlen kenyerük volt. Ha olykor ráfanyalodtam, ízig-vérig azonosulni tudtam Shakespeare Lear királyának felháborodásával, amikor – nem tudván, hogy megtagadott lánya e fondorlattal szeretné visszalopni magát apja szívébe – sótlan levest tálalt fel neki. Semmilyen körülmény közt nem tudtam, nem tudnék ugyanakkor azonosulni Brüsszel diktátumaival, ha a kifli vagy az uborka görbületét akarják előírni, vagy például azt, mennyi mákot vehetek magamhoz, ha a tésztát épp édesen támadna ízesíteni kedvem. Pár éve (boldog békeidők!) épp az ilyen központi szabályozási kísérletek groteszk voltára rámutatva támadta a Fidesz az EU-t. Mondhatni, innen jutottak el lényegében az egész társadalmi-gazdasági-politikai közösség megtagadásához. Most morfondírozhatok azon, miért is jobb nekem, ha a Kossuth téri okosok határozzák meg, mennyi sóval szeressem a kenyeret, mintha ezt brüsszeli bürokraták teszik.

Van, aki a teát forrón és cukor nélkül szereti. Én inkább langyosan, és sok cukorral iszom. Mert, ahogy ez, úgy a sózás mértéke is – akár tetszik, akár nem – a szó szoros értelemben vett ízlésbeli kérdés. És nem is szeretnék olyan országban élni, ahol nem csak a közétkeztetésben, de immár az otthonomban is meg akarják határozni, mi kerüljön az asztalra. Ajánlást bárkitől elfogadok, de senki ne mondja meg nekem a tutit. Főként azok nem, akik vizet prédikálnak, és pálinkát isznak. Kabos Gyulával szólva: ha nekem úgy tetszik, engedtessék meg, hogy a hagymát is hagymával egyem.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!