Van egy könyv. Szerzője Nemere István, címe Új titkok könyve. 1987-ben adta ki a Magyar Eszperantó Szövetség. Hajdanán nagy szenzáció volt, mert évtizedek óta először foglalkozott (ráadásul nyugati forrásokból merítve) olyan, a pártállami időkben tiltott dolgokkal, mint parapszichológia, UFO-kutatás, stb. Nem tudományos munka persze, inkább egy sci-fi irodalmár gyűjtőmunkájának lenyomata, de annak idején vették, mint a cukrot. Miért érdekes ez most? Hát csak azért, mivel a kötetben található, 60 oldalas UFO-tanulmány pontosan 55 végjegyzetet tartalmaz. A jegyzetszámok ott sorakoznak katonásan a szövegben, annak rendje és módja szerint, a legvégén pedig a számok listája mellett a konkrét, idézett művek. Mindezt egy fantáziaműfajban járatos író tollából, egy hangsúlyozottan nem tudományos igényű dolgozatban. Ennyit arról, hogy jegyzetapparátust használni Schmitt Pál doktorálásának idején nem volt szokás. De, szokás volt. Mint a fentiek bizonyítják: nemcsak a tudományos szektorban, s már jóval előbb is, mint 1992. Sőt, lényegében amióta modern tudományról beszélhetünk.

Ha már tudomány:  én készséggel elhiszem, amit Kertész István professzor állít. Hogy bár nála is „szemet szúrt, hogy nincsenek jegyzetek”, jóhiszeműen járt el, mikor átengedte a jeles művet. Tehát lehet, hogy részéről ez nem bűn. Hanem hiba. Hozzáférhetőségi hiba. A szociálpszichológiai zsargonban így nevezik azt a jelenséget, melynek tipikus esete, hogy „amikor egy cikk megjelentetéséről döntenek a bírálók és a szerkesztők, ítéletükben nagyobb súllyal esik latba a szerző neve és az intézmény, ahol dolgozik, mint a tudományos teljesítménye.” (Stuart Sutherland: Irracionalitás. Noran Libro Kiadó, 2010. 40.o.) Sutherland professzor, az University of Sussex kísérleti pszichológia laboratóriumának alapítója szemléletes (s megdöbbentő) példákat hoz erre könyvében. 1982-ben egy kutatópáros provokatív kísérletet eszelt ki. A tizenkét pszichológiai szaklaphoz – új cikként feltüntetve, fiktív szerzői névvel - beküldtek egy-egy, az illető folyóiratban már közölt, neves harvardi, princetoni professzorok által írt szakcikket. Az íráson csak minimálisan változtattak, ott, ahol az eredeti szerző önmagára utal. A tizenkét lapból kilenc nem vette észre, hogy az írást már közölte egy másik (tetejébe igen neves!) szerző tollából. E kilencből nyolc tanulmányt azzal dobtak vissza, hogy nem üti meg a szintet. (Úgy, hogy előtte mástól már lehozták!) (I. m. 39-40.o)

S ez nem példa nélküli. 1977-ben valaki legépelte és többtucatnyi kiadónak, irodalmi ügynökségnek beküldte Jerzy Kosinsky Steps című, ’69-ben kiadott (az Amerikai Nemzeti Könyvdíjat elnyert) regényét. S egyik se jött rá, (az eredeti kiadó, a Random House sem), hogy egy, már publikált műről van szó. De, ha lehet, még ennél is döbbenetesebb, hogy az álnéven írt másolatról ugyanazon szerkesztő(k), akik(k) az igazi szerzőt, a híres írót égbe menesztették, s művét szépirodalmi bestsellerré tették, olyanokat írtak, hogy érdektelen. (41.o.) Ezt hívják a szociálpszichológiában a hozzáférhetőségi hibát tovább súlyosbító holdudvareffektusnak: ha egy névtelen senki ír egy, részben hibáktól nyüzsgő, részben valószínűsíthetően lopott doktorit, valószínűleg megbuktatják, de egy ismert sportvezetőnek a hibát elnézik, a lopást, a plágiumot pedig nem feltételezik róla, szerintem ezért van, hogy a neves bíráló tudós még ma is magyarázni próbálja Pali bá’ bizonyítványát.

Sebaj. Legalább a szociálpszichológusok Mekkája lehetünk a jövőben: tudósok zarándokolhatnak messze földről. Kideríteni, mi lehet az a pszichés tünet-együttes, amely arra készteti a Kertész Imre állítólagos plágiumügyében drákói morális szigorral fellépő „nemzeti oldali” sajtót, hogy itt a döglött dakota lovat még bőszen ki is herélve tegye magát közröhej tárgyává. Minden – a Kertész-ügynél nagyságrendekkel egyértelműbb – bizonyíték dacára is menteni próbálva a menthetetlent.