Michel Platini, az Európai Labdarúgó Szövetség (UEFA) elnökének javaslatát elfogadva 2012. decemberében a nemzetközi szövetség úgy döntött, hogy 2020-ban 13 európai város közösen rendezi meg a 16. Európa-bajnokságot (Eb). A helyszíneket néhány nap múlva, szeptember 19-i döntésével jelöli ki a szövetség. 19 ország/város pályázik az úgynevezett 12 standard csomagra, ami csoportmérkőzéseket és egy kiesési szakasz mérkőzést foglal magában. A külön pályázatnak tekintett elődöntő és döntő megrendezési jogáért London és München vetélkedik, ez utóbbi pályázat győztese nem rendez csoportmérkőzéseket. A 2020-es Eb 24 résztvevője közül senki, tehát a rendező országok válogatottjai sem kapnak automatikus részvételi jogot, azt a 2018-2019-es selejtező során kell megszerezni. Azonban nemcsak a rendezés, maga a kvalifikációs folyamat is szokatlan lesz, mert a „szokásos” selejtező mérkőzésfolyam összeér a 2018-ban induló Nemzetek Ligája válogatott versenysorozattal, innen és onnan is lesz lehetőség elnyerni a döntő sorozatban való indulás lehetőségét.

Miért is kell 13 helyszín?

Első megközelítésben a páneurópai Eb ötletét az a „romantikus” elképzelés adja, hogy az idén 60 éves UEFA ünnepelje úgy a születési évfordulót, hogy a mostani döntéssel a 2020-as Eb az egész kontinenst átfogó esemény legyen. De a romantika mellett – és ez senkit nem lep meg – vannak földhözragadtabb érvek is: a 2020-as Eb több szinten része a hatalmi, gazdasági játszmáknak.

Az elmúlt évtizedek tapasztalatai azt mutatják, egyre inkább csak az erős, nagy nemzetek (nagy összesített GDP, nagy lakosságszám) képesek ésszerű gazdasági keretek között megasporteseményeket, így olimpiát, futball-világbajnokságot, Eb-t rendezni. Ténylegesen azonban még a komoly gazdasági erő sem biztosíték a sportlétesítmények és kiegészítő infrastrukturális kapacitások események utáni fenntartható működtetésére, ezt példázza Peking, és már most láthatóak a brazil stadionok fenntarthatósági problémái is.

Ezt figyelembe véve vagy több ország közös rendezése – ebben az évezredben eddig csak a 2004-es Eb-t rendezte egyedül Portugália, a többit közösen Hollandia-Belgium, Ausztria-Svájc, Lengyelország-Ukrajna –, vagy szélsőséges esetben az angol–német rendezési duopólium marad. Ebben az összefüggésben nagyon is ésszerű az a javaslat, hogy bontsák részekre a megasporteseményeket, olyan kezelhető méretű részeseményekre, amelyek valódi lehetőséget kínálnak arra a kevésbé gazdag, erős országoknak is, hogy részesüljenek a rendezés előnyeiből, de ne hozzanak nehéz helyzetbe generációkat az eseményszervezés és lebonyolítás, valamint a kiépített infrastruktúra fenntartásának költségei.

Futballpolitika

A terület, lakosságszám, gazdasági erő alapján kisebb országok „helyzetbe hozása” része Platini futballpolitikájának. E politika fontos lépése volt a Bajnokok Ligájának átszervezése, a „szegényág” létrehozása, ami a kelet-európai országok bajnokai számára teremtett lehetőséget – például a debreceni Loki számára is –, hogy nagyobb eséllyel érjék el a BL-csoportkört, mint a korábbi lebonyolítási rendben. (Az más kérdés, hogy az orosz, ukrán oligarchák által pénzelt klubok vajon mennyiben szegényháziak…)

A lehetőségteremtés azonban nem(csak) szívjóság kérdése. Nullaösszegű játékról van szó, amit a kelet-európaiak kapnak, azt javarészt a nyugat-európai kluboktól csoportosítják át. És ez is Platini célja, nevezetesen a nagy klubok erejének gyengítése, lehetőség szerinti megtörése. Nem mellesleg, maga a BL létrejötte is a nagyklubok és az UEFA két évtizedes harcának – egyébként igen jól sikerült – kompromisszumos megoldása. A 90-es évek elején ugyanis komoly esély volt arra, hogy a nagyklubok kivonják magukat az UEFA hatóköréből és önálló európai bajnokságot hoznak létre – márpedig kit érdekelne a Manchester United, Real Madrid, Bayern München, Barcelona és a többi nagy csapat nélküli versenyrendszer?

A 13 helyszínű Eb úgy tűnik, eggyel emeli a tétet. Mert nemcsak a kisebb országok rendezési lehetőségének megteremtéséről, de a nagy országok befolyásának csökkentéséről is szó van. Ráadásul a nemzeti válogatottak versenyrendszerének amerikai ligákhoz hasonló rendszerű felépítése újraosztja a futball összbevételi tortáját, ami tovább gyengítheti a nagyklubokat.

De mielőtt ezen a területen is elkapna minket a szabadságharcos hevület, ne felejtsük el: jobb helyeken a piacgazdasági klubfutball termeli meg – és nem az adófizetők befizetései biztosítják – azokat a bevételeket, amiből vonzó karrier futballistának lenni, amitől csúcsra ért a szórakoztató futball.

És nekünk, magyaroknak jó (lenne)?

Jó. Valószínűleg nagyon jó. Három csoportmérkőzés és egy kiesési szakaszos meccs nagyjából az a sportesemény rendezési szint, amit Budapest gazdaságilag ésszerűen és összességében nyereségesen tud megrendezni. Az idelátogató vélhetően többtízezer turista kiszolgálására van infrastruktúránk és kapacitásunk, nem kell például 5-ös metrót, új repteret vagy autósztrádákat építenünk. Az idegenforgalmi szolgáltatások terén ebben a méretben tulajdonképpen komoly és jó tapasztalataink vannak: az Eb-rendezése valószínűleg olyan időszakra esik majd, amikor egyébként, „normálesetben” is hasonló méretű az idegenforgalmunk.

A Groupama Arénával, a megépülő új Hidegkuti, Bozsik, Illovszky stadionokkal nagyszerű edzéshelyszínek állnak majd rendelkezésre. A kulcskérdés persze az új Puskás Ferenc Stadion. A kormányzat úgy tűnik, eltökélt ebben a kérdésben, hiszen döntés van az építkezésről, amelynek nem „hatálybaléptetési” feltétele az Eb-rendezés. Persze, ha rendező város lesz Budapest, akkor az Európa-bajnokság és az átadással gyakorlatilag együtt járó Bajnokok Ligája-döntő utólag legitimálja majd a vélhetőleg százmilliárd nagyságrendű közberuházást – és egy kicsit az elmúlt években megkezdődött és úgy tűnik töretlenül folytatódó stadionépítési programot is.

A remélt pozitív UEFA-döntéstől önmagában nem lesz jobb a futballunk. A nemzeti stadion felépítése, a BL-döntő és az Eb-rendezés lehetősége azonban visszahelyezi a magyar labdarúgást az európai térképre. Ez motiváció lehet gyerekeknek, fiatal labdarúgóknak, sportvezetőknek és a magyar társadalomnak egyaránt. Jelenleg nem egyértelmű a futballreform (stadionépítés, akadémiai programok és utánpótlás-nevelés közpénzekből való finanszírozása) társadalmi megítélése, sok a kétely és a gyanakvás. Az Eb-rendezés – jó esetben – segíthet ennek oldásában, a futball kulturális elfogadásában, ami nem is olyan sok áttétellel a labdarúgásunkon is lökhet egyet.

Van itt más is. A 2020-as páneurópai buli egyik rendezőjének lenni óriási élmény lesz. Emberi számítások szerint nagy fesztiválnak leszünk részesei, sőt rivaldafényben állunk majd. Az Eb pályázatunkkal és remélt kiváló rendezésünkkel – szeretném hinni: akarva, nem akaratlanul – az európai közösséghez tartozásunkat erősítjük meg.