© Horváth Szabolcs

A legtöbb nyugati ország csak a napokban éri el a háromszáz dollárt súroló ezer köbméterenkénti árat, amelyet nálunk már jóval korábban rögzítettek egy 2015-ben lejáró megállapodásban.

Nyilván valamennyi gázfelhasználó polgár kíváncsi rá, a hivatalban lévő illetékes tárcavezető, Kóka János eddig miért nem vetette fel e (számunkra aligha előnyös) tarifa revízióját? Különben is: mi indokolta egy ilyen papír szignálását? S legfőképp, kik a felelősei a dolognak?

“Hogy Európa vagy Magyarország milyen áron vásárol orosz földgázt, azt a piaci szereplők üzleti titokként kezelik, így árat én sem mondhatok” – adta az MTI révén tudtunkra Kutas István, az E-On Földgáz Trade Zrt. kommunikációs igazgatója. A szabadpiac működésének természetes velejárója a cégközi okiratok bizalmas volta. Csakhogy ilyesmit kizárólag olyan felek követelhetnek meg, akik termékük árát nem politikai, hanem védhető gazdasági tényezők alapján képzik. Semmi gond nincs azzal, ha egy jogállami tradíción nevelkedett energiavállalat óvja ügyleteinek titkosságát. De a Gazprom fényévekre áll attól, hogy a kereskedelmi etika mintaképének tekinthessük. Ukrajna és Grúzia esete példa rá, hogy Moszkva nem habozik energiaszállítói pozícióit zsarolás céljából nagyhatalmi nyomásgyakorlásra használni.

Úgy tűnik, csak jogi és politikai értelemben sikerült megszabadulnunk a keleti gyámságtól, energiafüggésünknek köszönhetően az oroszok, ha a spájzból távoztak is, a gázóránál nagyon is ott állnak. Magyarország a KGST alárendelt és kiszolgáltatott tagjaként kis híján fél évszázadon át szovjet vezetékeken át kapta a gázt, olajat, áramot. Akkor született meg az a torz, bizantinus árképzési praxis, hogy a csatlós kisállamok nyomott, baráti összegért kapják a lakossági fűtés-világítás bázisát képező importenergiát. A Szovjetunió kimúlásával mindez véget ért. Ám úgy tűnik, átestünk a ló túloldalára: nemhogy olcsóbban, hanem a valaha dekadens, rothadó mételynek tartott nyugatnál is többet pengetve kapjuk a létfontosságú fűtő-és üzemanyagot.

Konkrét információk hiányában a jámbor zsurnaliszta sötétben tapogatózik, vajon miért alakult így. Nemigen tudunk egyébre gondolni, minthogy a hidegháborús kémkedésről gazdasági hírszerzésre átnyergelő – a Gazprom profitnövelését orosz érdeknek tekintő - KGB-jogutódnak a megszállás évtizedeiben bőven volt ideje kifürkészni energiaszektorunk személyi állományának gyenge pontjait. Valószínű, hogy ma is jóval kevesebb titok van a Kreml számára a budapesti, mint a Lajtán túli energiapolitikában.

Kóka János szakmai teljesítménye mindeddig a “gazdasági placebo-effektus” definícióval írható le. Ugyan szinte semmit sem csinált, de azt zseniálisan kommunikálta. A hellyel-közzel, de zakatoló gazdaság számaival elfedte a borzalmas állapotú költségvetés tényeit. Fentiekhez kísértetiesen hasonlóan takarta ki az ellátásbiztonságról szóló lózungokkal a gázár-anomáliákat. A beteg – jelen esetben a honi közvélemény – csak addig hiszi el, hogy jobban van, ameddig úgy tudja: a hatóanyag nélküli fehér porból gyúrt pirula valódi orvosság. Ameddig nem derül ki, valamiért sokkal régebb óta fizetünk emelt árat, mint a nálunk kevésbé peches múltú államok.

Ideje lenne valami normális energiakoncepción gondolkodni, Hogy miként lehetne csökkenteni a nem igazán demokratikus, jogállami pedigréjű orosz gáztól (és arab olajtól) való függőségünket. Várjuk a nukleáris kapacitásbővítés, geotermikus erőművek, szélkerékparkok és napenergia-telepek pályázati kiírásait az innovatív pénzember imázsát előszeretettel ápoló Kóka János minisztériumából.